A költőfejedelem 1749-ben, frankfurti polgárcsaládban született Johann Wolfgang von Goethe, a német felvilágosodás és kora romantika írófejedelme. Jelentőségét a német és a világirodalomban Voltaire-éhez lehet csak mérni. Az irodalom minden műnemében maradandót alkotott, s jelentősek tudományos munkái is. Írt értekezéseket, jelentős a levelezése is. Önéletrajza a memoárirodalom egyik legszebb emléke. Minden iránt érdeklődő, a világ minden megnyilvánulására figyelő ember volt, az ész, a szellem megszállottja, a tudás, a megismerés fanatikusa.

Politikai, diplomáciai tevékenységeit a weimari herceg titkos tanácsosaként végezte.Nagy hatást tett rá Herder, és a Sturm und Drang mozgalomban is jelentős szerepet vállalt.
Irodalmi tevékenysége Irodalmi pályáját lírai kötetekkel (Anette, 1767; Új dalok, 1769) és drámai művekkel (Prométheusz, 1772; Götz von Berlichingen, 1773) kezdte.

Életének és művészetének meghatározó élménye a szerelem, pontosabban szerelmei. Korai Goethe Goethe költészetének első darabja (Friderika-dalok, 1767–69), regényének (Werther szenvedései, 1774), versciklusának (Római elégiák, 1788–90) és kései lírájának (Marienbadi elégia, 1823) a szerelem az ihletője. Ifjúkori nagy szerelme a wetzlari intéző lánya, Lotte volt, később egy nála idősebb asszonyba, Stein bárónéba volt szerelmes. Feleségével, Christiane Vulpiussal 1788-ban ismerkedett meg, de csak gyermekük 17 éves korában, 1806-ban vette feleségül. A szerelem fontos téma élete fő művében, az 1808-ban megjelent a Faustban is.

Másik élménye, mely szintén hatott művészetére, gondolkodására, az utazás. Több országban is megfordult, legnagyobb hatást itáliai utazása, az ókori Róma emlékeinek látványa tette rá.

Nagy híve volt a francia felvilágosodásnak, az antikvitást pedig rajongásig tisztelte. Keserű kijózanodás volt számára a francia forradalom és a francia–német háborúk; bár maga is részt vett a franciák elleni valmy-i csatában, főként háborús élményeinek hatására, elfordult a politikától.

Barátsága Schillerrel 1794-ben ismerkedett meg Schillerrel, mély barátságuk emlékét Weimar főterén szoborkettősük őrzi. Közös munkájuk nyomán született meg a német klasszika (Xéniák, 1796).

Esztétikai munkáikban foglalkoztak a műfajok, műfajcsoportok kérdéseivel, a művészi formák, az ízlés és esztétikum problémáival. Programjuk kulcsszavai a nevelés és fejlődés. Nézeteik nem mindenben egyeztek, de erőteljes rousseau-ista, kantiánus hatások jellemzik munkáikat. Esztétikájuk értékrendjét az antikvitás és a klasszicizmus értékei határozzák meg.

Barátja halála (1805) megrendítette, nem sokkal később súlyosan megbetegedett, fokozatosan visszavonult a közélettől, Weimarban élt. Művészetében is irányváltás figyelhető meg, egyre inkább a filozofikus és életrajzi művek, gyűjteményes munkák jellemzik: Vonzások és választások (1809), Utazás Itáliában (1816–17), Költészet és valóság (1811–33), Nyugat-keleti Diván (összegyűjtött versek, 1819) és a Faust második része (1823–32). Életének ebben a szakaszában háza szinte zarándokhellyé vált, sokan látogatták, mégis magányossá vált, hisz szellemi társait elvesztette. 1832 márciusában halt meg.