Könyvkapitány interjúja Finy Petrával

Könyvkapitány: A könyveidet oktató jellegűnek írod, vagy csak simán mesének? Mert úgy vettem észre, hogy valamelyikből lehet tanulni, de nem vagyok benne biztos, hogy tanulás céljából is írtad.

Finy Petra: Szerintem ez nálam ösztönösen jön. Részben pedagógus családból származom. A nagymamám is tanár volt, magyar-töri szakos. A tesóm is, én magam is tanár lennék a diplomám szerint. Ezért nyilván tudat alatt működik bennem a vágy, hogy egy picit tanítsak. De azt gondolom, hogyha irtózatosan meg akarja mondani egy mese, hogy lenne érdemes élni, tanácsokat ad, azt nem biztos, hogy jó olvasni egy kisgyereknek, mert elidegeníti. Alapvetően a mese egy utazás, egy lelki utazás kell hogy legyen. Szükség van rá, hogy szórakoztasson. Igyekszem úgy megírni, hogy ne érezze se tananyagnak, se  tanácsosztogatásnak a kisgyerek, vagy akár a szülő, aki felolvassa a kisgyereknek.

KK: De lehet belőle tanulni.

FP: Lehet, főleg azért, mert valahogy tudat alatt olyan témákat keresek (kistestvér születése, iskolakezdés, ovikezdés), ami sok esetben feladja a leckét egy családnak vagy egy gyereknek. Egy ilyen helyzetben jól jön, én úgy neveztem magamban, az Óvodások kézikönyvét, egy könyvbarát. Amit elolvas a család közösen, és fogja a kezét, kivezeti őket a nehézségekből, mert tudnak beszélgetni a témáról.

KK: A könyveidet előre kigondolod, vagy csak leülsz és írod, ami eszedbe jut? Nagyon érdekel, mert én soha nem gondolom ki előre a könyveket, vagy meséket, amiket próbálok írni. Csak leülök a gépem elé és írom, ami hirtelen az eszembe jut.

FP: Ez változó. Ha verset írok, akkor többnyire a magja megvan a szövegnek. Legalább egy kép. A mesénél, főleg, ha egy hosszabb történet, akkor a vázát találom ki, azt, hogy honnan hová akarok eljutni, illetve nagyon részletesen elgondolom, a karakterek hogyan néznek ki, miként gondolkoznak. Mi az előtörténetük, a múltjuk? Kik a barátaik? Milyen körülmények között élnek? Ezt káderlapnak hívom, ahogy Szabó Magda is nevezte, és a vázlat alapján kezdek írni. Viszont érdekes, hogy bizonyos figurák, vagy akik közel állnak hozzám, vagy valamiért nagyon kis mozgékonyak, elkezdik írni a saját történetüket, idézőjelesen. Gyakran azon kapom magam, hogy hiába akarom én erre vagy arra kanyarítani a történetet, egyszerűen bekúszik egy harmadik irányba vagy kitérőként egy jelenet, ötlet vagy gondolat, mert a figura kiköveteli magának.

KK: Akkor örülök, hogy nem csak én vagyok ilyen.

FP: Szerintem ezt hagyni kell. Rendelkeznie kell egy radarral az írónak arra, ha valami nagyon elkezd zsizsegni a történetben, akkor hiába talált ki mindent pontosan előre, jegyzetelt és kutatott hozzá, bizonyos jeleneteknél hagyja ezt a spontán megnyilvánulást. Jót tesz a szövegnek.

KK: Miért döntöttél úgy, hogy gyerekmeséket, felnőtteknek szóló könyveket és verseket is írni fogsz? Nem tudtál közülük választani? Nem is akartál, vagy csak ki akartad őket próbálni?

FP: Ezek a dolgok természetesen jöttek. Nem tudom, olvastad-e rólam, hogy eredetileg tervező grafikusnak készültem. Tehát elképesztően sokat rajzoltam. A vizuális, a képi dolgok izgattak, érdekeltek, és csak később jött az írás. Talán ez érződik nagyon sokszor a szövegeimen. Verset máshogy nehéz lenne írni. De a prózáimon, akár a meseregényeimen is lehet érezni, hogy sok hasonlat van benne, jelzők. Könnyű elképzelni a szereplőket, a helyszíneket, pont azért, mert vizuális típus, és láttató ember vagyok. Ezen kívül kíváncsi embernek születtem, akit  rengeteg dolog érdekel, és sokféle műfajt olvas és ír. Bár mostanában talán inkább több regényt. Hogy miért különféle korosztályoknak? Az is benne lehet, hogy nagyon sok tesóval nőttem fel. Nyolcan vagyunk testvérek, a tesvtvéreimnek hamar születtek gyerekei, így mindig is tengernyi gyerek volt körülöttem. Még felnőttkoromban is sok vicces gyerekszöveget csíphettem el otthon. Aztán megszülettek a lányaim, és akkor már ők inspiráltak, és nekik írtam, direktben. A tesó-ügy című könyv, ami itt van előtted, a kisebbik lányom érkezésekor jelent meg. A nagylányomat próbáltam felkészíteni általa arra, hogy milyen lesz, ha testvére születik.

KK: És ifjúsági regényt nem akarsz írni? Nem várták el tőled?

FP: (Nevet.) Volt az Azurro ill. a Kettő c. fantasym, amiről még az interjún kívül beszélgettünk. De úgy tűnik, nekem valamiért a fantasy kevésbé testhezálló. Míg te azt nagyon szereted olvasni, mert jól elrepít távoli világokba. Én viszont írni azt a történetet szeretem, ami nagyjából a mai világban, vagy a közelmúltban, valóságos díszletek között zajlik. Van egy Úszósuli című. Nem tudom, hogy azt ismered-e.

KK: Nem, azt nem ismerem.

FP: Ajánlom, ez a te korosztályodnak való, 12-13 évesekről szól. Mindkét lányom versenyúszó volt, ami baromi sok edzéssel jár. Úgy képzeld el, hogy akár 9 edzése is lehet egy úszónak egy héten. Reggeli edzések, nagyon sok kilométer és kőkemény edzőtáborok. Ebben a regényben egy nyári edzőtábort dolgoztam föl. Nyilván kibontakozik benne egy szerelem is, hiszen kamaszokról szól. Van benne egy kis dráma is, mert az egyik kislánynak a csapatból a szülei pont az országos bajnokság előtt válnak el. Lelkileg ez nagyon megviseli, de a könyvön ennek ellenére sokat lehet röhögni, viccesek az edzők és a gyerekcsapat többi tagja. Igazából az ilyen történeteket nagyon-nagyon szeretem, aminek van pici mélysége, érzékenysége, de szórakoztat is.

Könyvkapitány beszélgetett a szerzővel.

KK: Van olyan könyved, amit igaz történet alapján írtál? Például, most megtudtam, hogy A tesó-ügyet arról írtad, hogy nem tudom, unokahúgodnak vagy lányodnak…

FP: Kislányomnak, amikor vártam, terhes voltam, igen.

KK: Például a kézikönyveket is olyan gyerekeknek írod, akik épp oviba mennek? És ezekből, ezeket te is tapasztaltad, vagy csak kitaláltad őket a mai világ alapján?

FP: Saját tapasztalat, többnyire. Azt gondolom, hogy akár felnőtteknek szóló regényről van szó, akár gyerekkönyvről, sokat számít, hogy valós, átélt dolog legyen a történetben. Ki lehet találni szórakoztató, érdekes, megható részt, de az alapjának, úgy vélem, valóságosnak kell lenni. Szinte mindegyik könyvem olyasmihez kapcsolódik, ami a családunkkal megtörtént. Említettem az Úszósulit. Nagyon intenzíven jártak a gyerekeim úszni. Versenyúszók voltak. Amikor az iskolakezdés volt, akkor írtam Emmának az Iskolások kézikönyve című könyvet. Ezt is amolyan felkészítés jelleggel. Mindegyik könyvemben akadt valami, ami hozzánk kötődik, ami kézzel fogható. Azt egészítettem ki, álmodtam hozzá sztorit. Aztán a rajzoló, mert nagyon fontos, hogy milyen az illusztrátor, aki csodaszép vagy éppen vicces képeivel továbbmeséli a történetet.

KK: Gondolkoztál már azon, hogy írj egy komoly, többrészes sorozatot? Nem olyat, mint Az irodalom visszavág, ami 3 részes, hanem, mint a Harry Potter, ami 7 részes, vagy a 39 kulcs, ami 11 részes.

FP: Gondolkoztam. De ez nyilván attól is függ, hogyha valaki belevág egy ilyen sorozatba, akkor az azt jelenti, hogy ő csak írással foglalkozik egész nap. Mellette nem csinálhat mást. A könyves szakmában dolgozom, általában irodában. Emellett nehéz lenne egy ilyen gigantikus sorozatot megalkotni. Ráadásul nem egy otthon üldögélő típus vagyok. Szeretek emberek között lenni, ezért is örülök, ha egy kiadói csapatban vagyok. J. K. Rowling, aki a Harry Potter szerzője vagy Berg Judit vagy Leiner Laura csak ezzel foglalkozik. Eljárnak író-olvasó találkozókra, de amúgy könyveket írnak, napi x órában. Be van osztva, hogy hány fejezetet, hány oldalt kell teljesíteniük. Csak így lehet egy komolyabb sorozatot megírni. Illetve több résznél már komoly táblázatot, szerkezeti vázlatot kell vezetni, hogy melyik figura mit csinál, hány éves, mi történt vele, hogy a következő részben ne legyen eltérés, hanem logikus maradjon. Te is biztos észrevetted, meg a nagy fanok rögtön kiszúrták, és reklamáltak, ha Rowling nem figyelt oda valamire, és ott maradt egy kis logikai döccenő.

KK: Igen, észrevettem. A karaktereket kitalálod, vagy élő emberekről mintázod?

FP: Kitalálom. Van olyan, hogy belegyúrok általam ismert emberből is valamit. Kedvelem azt a játékot, hogy mondjuk egy adott szereplőnek egy létező színészt választok. Említettem ezt a karakterlapot vagy káderlapot, amit mindig szoktam írni a figurákról. Általában egy ismert színészről letöltök egy képet, akire szerintem a legjobban hasonlít, és azt időnként megnyitom, inspirációképpen. Hogy nézhet ki? Hogyan öltözködik? Vagy próbálom elképzelni, hogy milyen gesztusai lehetnek, vagy hangsúlyai. Hogyan kommunikál? De legtöbbször valós figurákból is belegyúrok ezt-azt.

KK: Ha könyvfesztiválokra mész, akkor sokan fel szoktak ismerni? Mert nem tudom, hogy a gyerekek tudják-e, hogy ki írta az esti meséket, amiket este hallgatnak.

FP: (Nevet.) Inkább a szülők. A gyerekek azért annyira nincsenek fent azokon a netes felületeken, ahol a szüleik és én is. Nem ismerik a szerzői oldalamat. Nem látnak rólam cikkeket. A gyerekkönyvek hátán nem is nagyon szokott lenni fotó. Mostanában talán már kezd divat lenni. De a felnőttek oda szoktak jönni, és az jó érzés.

KK: Te tervezed a borítóidat vagy rábízod a rajzolókra?

FP: Rábízom a rajzolókra, de szeretek beleszólni. Főleg felnőtteknek szóló könyveknél. Ugye említettem, hogy én is tervezőgrafikusnak készültem? Sokat rajzolok, meg szeretek is rajzolni. Talán értek is hozzá picit. A felnőtteknek szóló könyveim esetében nagyon sok mintát, példát küldtem a grafikusnak, és jól össze tudtunk dolgozni. A most készülő gyerekkönyvemnél is nemrég pont a borítóról leveleztünk. Hogy a kiadó hogyan képzeli el, én miként, és hogy Rippl Renáta mit tesz hozzá. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok.

KK: Nem is tudtam, hogy lesz új könyved. Mikorra várható?

FP: Karácsonyra, és nagyovisoknak fog szólni. A tartalma egyelőre meglepetés, de annyit elárulhatok: megható és vidám történetek lesznek benne.

KK: Honnan szoktál ötleteket gyűjteni?

FP: Igazából – lekopogom – azon szerencsések közé tartozom, akiknek nem kell annyira gyűjteni. Folyamatosan jutnak eszembe dolgok. Lehet, ez annak is köszönhető, hogy annak idején reklámszövegíró voltam, és nagyon-nagyon sok dolgot kellett kitalálnom határidőre. Akár szlogent, PR-cikket, reklámfilmet. Hogy hogyan lehet bemutatni egy autót, egy sörmárkát, egy csokit, egy bármit. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy megállás nélkül ötletelni kell és gondolkozni. Ezért ez nem szokott problémát okozni. A telefonomba vagy egy kis füzetkébe jegyzetelek, hogy ne vesszen el, ha eszembe jut valami, mert mindig mozgásban van az agyam.

KK: A könyvfesztiválokon van saját standod, ahol árulod a műveidet, vagy a kiadóval együtt adják őket?

FP: (Nevet.) Ez a kiadóknál szokott lenni, nem a szerzőknél, hacsak nem szerzői kiadás, és akkor ott intéz magának valamit az író. Hogyha gyerekkönyvem jelenik meg, akkor az a Manó Könyvek standját jelenti, ott jelenek meg. A felnőtteknek szóló könyveknél az Athenaeum standjánál van dedikálás, vagy néha szokott lenni könyvbemutató és beszélgetés. Ott lehet egy kicsit a szerzőt faggatni, hogy mit, hogyan csinált, miért írta úgy.

KK: Ha lehetne egy Finy Petra-standod, ahol csak a te könyveidet adják, akkor örülnél neki?

FP: (Nagyon nevet.) Nem tudom, furcsa lenne. Mostanában számoltam össze, mert ez nekem is elgondolkoztató volt, hogy milyen sok könyvem van. 31 kötetem jelent meg, vegyesen a felnőtteknek szóló és a gyerekkönyvek, és az már, végül is, majdnem kihozna egy standot. Egy icipici, babaházikó méretű standot.

KK: De a standhoz odamehetnének a felnőttek, hogy szeretnének venni egy gyerekkönyvet, vagy egy felnőtteknek szóló könyvet, vagy bármilyet.

FP: Vagy csak hogy beszélgessek velük egy jót, ahogy most veled is. Köszönöm, hogy megcsináltad velem ezt az interjút, örülök, hogy megismerhettelek!

A fejléckép eredetije Éles Balázs fotója.