Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak

Matematikusként közreműködött más tudományágak fejlődésében is. Sci-fi rajongóként is találkozhatunk az elméleteivel, hiszen több író is felhasználta regényeiben a Neumann-szonda koncepcióját.

De ki is volt valójában Neumann János? Milyen utat járt be rövid élete során? És miért is volt radikálisan szovjetellenes? Wisinger István ebben az életrajzi műben kísérletet tesz arra, hogy a magyar olvasókkal megismertesse Neumann János regényes életét.

1903. december 28-án született Budapesten és iskoláséveit is itt végezte. Tanárai már korán felfigyeltek a kivételes tehetségére és igyekeztek megteremteni számára a megfelelő körülményeket, hogy tehetsége kibontakozhasson. Családja anyagi helyzete lehetővé tette számára, hogy egyetemi tanulmányait Zürichbe és Budapesten végezhesse, párhuzamosan. A Zürichi Műszaki Egyetemen vegyészetet tanult, ahol 1925-ben diplomázott, majd egy évre rá doktorált matematikából a Budapesti Tudományegyetemen.

1930-ben hívták meg a Princetoni Egyetemre vendégprofesszornak, majd 1933-tól a princetoni Institute for Advanced Studies (Fejlett Tudományok Intézete) professzora lett. Idővel egyre több tudóstársa vándorolt ki Amerikába, az Európában egyre nagyobb teret nyerő antiszemitizmus miatt. Neumann-nak sikerül még a II. világháború kitörése előtt az egész családját kimenekítenie Magyarországról.

Neumann egy igazi zseni volt, akinek az elméje soha sem pihent, és mindig újabb és újabb problémák megoldásán gondolkodott. Úgy hitte, hogy még álmában is ezeken a problémákon jár az agya, ezért az ágya mellett ott hevert a papír és a toll, hogy ha megálmodná a megoldást, rögtön le is tudja írni. Zsenialitásához nem is férhet kétség, hiszen az IAS-ban betöltött posztja mellett a Manhattan-tervből is kivette a részét, miközben továbbfejlesztette a játékelméletét a közgazdasági játszmákra vonatkoztatva. Rendszeresen járt Los Alamosba, hogy segítse az ottani tudósokat, akik elakadtak valamilyen matematikai feladat megoldásában. Mivel a Manhattan-tervben résztvevő tudósok nem repülhettek (túl kockázatosnak vélték a repülést), ezért vonattal ment Princetonból. Útközben volt annyi ideje, hogy megoldja az előző alkalommal a részére átadott matematikai problémákat, így mire megérkezett Los Alamosba, már kész egyenletekkel láthatta el tudóstársait.

Wisinger István Pulitzer-emlékdíjas és Aranytollas újságíró, aki kimagasló eredményeket ért el a szakmájában. Azonban a köteten érződik, hogy ő inkább a médiában mozog otthonosan és nem állnak hozzá túl közel a természettudományok. Ennek köszönhetően a kötet inkább Neumann János életére koncentrál, mintsem a tudományos munkáira. Címszavakban megemlíti, hogy milyen kutatásokat végzett Neumann, illetve bemutatja a különböző projektekben való részvételét, de sajnos arra nem derül fény, hogy milyen problémákkal is foglalkozott. Azt tudjuk, hogy a Manhattan-tervből is kivette a részét, és hogy kikkel dolgozott együtt, illetve hogy milyen kapcsolatba került az ottani tudósokkal, de azt nem, hogy milyen konkrét feladatokat látott el. Ez egy részről jó, hiszen a laikusok számára is érdekes a dokumentumregény, hiszen nincs tele száraz leírásokkal. Azonban bennem egy kis űrt hagyott, hiszen a munkásságáról nem tudtam meg sokkal többet, mint amit a szalagcímekből leszűrhet az ember. Így aki jobban bele szeretne merülni Neumann tudományos életébe, az kénytelen lesz más források után nézni.

A dokumentumregény ennek köszönhetően könnyen és gyorsan olvasható. Tele van érdekességekkel és olyan pillanatokkal, melyeket Neumann volt munkatársai, ismerősei és családtagjai elevenítenek meg memoárjaikban, leveleikben vagy éppen személyesen, a Wisinger Istvánék által készített portréfilmben. Ezek alapján egy olyan Neumann János képe bontakozik ki az olvasó előtt, aki sokat mosolygott és humorával próbálta a beszélgetéseket és az összejöveteleket hangulatosabbá tenni. De ha untatta valami, akkor csak testileg volt jelen, és fejben már mással foglalkozott. Alkalmanként, a házukban rendezett összejöveteleken is megesett, hogy otthagyta a társaságot és a dolgozószobájába ment, mert eszébe jutott egy ötlet, melyet azonnal ki kellett dolgoznia.

A kötet nem tárgyalja belsőségesen a házasságait, de utalásokat találhatunk arra, hogy János nem éppen volt mintaférj. Nem vette ki a részét a ház körüli munkákban, és inkább tudósként funkcionált otthon is. Második feleségével azért lehetett jobb a házassága, mert félig-meddig munkatársak is voltak, így volt közös pont az életükben. Azt azért nem mondhatjuk, hogy magányos életet élt, hiszen a válását követően nem sokkal újraházasodott. Nem hagyott sok időt az udvarlásra, hiszen más fontosabb feladatai voltak.

Igazi hazafiként szolgálta az USA-t, amihez hozzájárult a radikális szovjetellenessége is. Szorgalmazta a fegyverkezési versenyt és a hidrogénbomba kifejlesztését, mert úgy vélte, hogy a Szovjetuniót csak úgy lehet kordában tartani, ha szembesítik azzal, hogy milyen pusztító fegyverekkel is nézne szembe egy esetleges támadás esetén. Vallotta az amerikai elvet, miszerint egy háború úgy kerülhető el, ha megelőző támadást indítanak az ellenség ellen. Jól tudjuk, hogy erre az elvre hivatkozik folyton az USA, amikor úgy érzi, hogy gazdasági- és politikai érdekei veszélyben vannak. Ezen elvet pedig sok ország megsínylette, néha jogtalanul.

Neumann benne volt abban a csoportban is, akik ajánlásokat tettek az első és második atombomba célpontjának a kiválasztására. Hideg fejjel gondolta át, hogy hova is kellene a japánokra ledobni az atombombát, szem előtt tartva, hogy olyan célpontot találjanak, amit addig elkerült a háború, így a pusztítás jobban kivehető. Az elvakult szovjetellenessége ösztökélte arra is, hogy részt vegyen a hidrogénbomba kifejlesztésében, annak ellenére, hogy látta milyen pusztításra volt képes Hirosimában és Nagaszakiban az atombomba.

Furcsa ez a kettősség egy emberben... Egyrészt kedves és a leírások alapján szimpatikus személy volt, aki a tudomány fejlődését szorgalmazta. Másrészt, aktívan hozzájárult a tömegpusztító fegyverek kifejlesztéséhez és támogatta azok felhalmozását.

Mindezek mellett foglalkoztatták az emberi agyhoz hasonló felépítésű számítógépek, melyet ma mesterséges intelligenciának nevezünk. Illetve a meteorológiába is belekóstolt és számítógép segítségével elérte a 24 órás előrejelzést. Ez irányú kutatásai alapján futott bele a globális felmelegedés problémájába, ami csak a halálát követően kapott visszhangot. Érdekes, hogy már az előző század elején felfigyeltek a globális felmelegedés jelenségére, miközben napjainkban gazdasági- és politikai okokból egyre több helyen vonják kétségbe a probléma meglétét.

Sajnos a kötetben nem találunk fényképeket, pedig sok szó esik róluk, főleg egy-egy történet kapcsán. Így két lehetőségünk van: vagy a képzeletünket vesszük elő, hogy a leírások alapján elképzeljük a szituációt, vagy elkezdünk keresni az interneten.

A kötet nem csak Neumann János életébe enged bepillantást, hanem az úgynevezett marslakókéba is. Hogy kik is ezek a marslakók? Neumann János, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede. Bemutatásra kerül barátságuk kialakulása, illetve közös munkásságuk, melyet főleg amerikai földön végeztek. A neveket elnézve felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ezek a tehetséges emberek miért nem itthon kamatoztatták a tudásukat és állították a haza szolgálatába, ahelyett, hogy a tengerentúlra vándoroltak? Ráadásul a II. világháború kitörését követően tevékenyen részt vettek az atombomba elkészítésében, amit eredetileg a náciknak és az európai szövetségeseinek szántak.

A válasz túlontúl egyszerű. Mindannyian magyarországi zsidók voltak, akiknek nem lett volna lehetőségük itthon a tudományos életben érvényesülni. Sőt, az életükkel játszottak volna, ha itthon maradnak. Azonban nem ez az egyetlen ok, amiért kivándoroltak. Pl. Neumann János nem tekintette magát menekültnek vagy (e)migránsnak, mert ő még a nácik hatalomra jutása előtt, és a numerus clausus-törvény törlése után hagyta el Európát. Megdöbbentő látni, hogy mennyi nagy koponya vándorolt ki Magyarországról a II. világháború előtt. Aztán, ha jobban belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy nem csak akkor ugrott meg a kivándorlók száma. A II. VH után is sokan menekültek el az országból, amikor látták, hogy szovjet bábállamot csinálnak Magyarországból. Majd mentek az '56-os menekültek, és napjainkban ismét csúcsra jár a kivándorlás. Ha megnézzük az elmúlt száz évet, azt látjuk, hogy az emigráció folyamatos, csak vannak évek, évtizedek amikor kicsúcsosodik a folyamat. Az elmúlt száz évben jobb- és baloldali diktatúrák váltották és váltják egymást, így nem csoda, hogy aki teheti, emigrál.

Amikor valaki valami kiemelkedőt ér el külföldön, a média mindig keresni kezdi a magyar szálakat. Majd, ha kiderül, hogy vannak is ilyenek, akkor elkezdik sulykolni, hogy ismét egy magyar származású személy nyert vagy kapott valami kitüntetést. Ilyenkor jön az, hogy legyünk büszkék a nemzettársunkra. Én pedig azt mondom, hogy inkább húzzuk össze magunkat és nézzünk magunkba, ahelyett, hogy a mellünket vernénk. Hogy miért? Mert minden egyes ilyen alkalom azt mutatja meg, hogy mennyire is egy elátkozott országban élünk, ahol a tehetség csak nagyon ritkán tud érvényesülni, és el kell menekülnie a hazájából, hogy máshol kiteljesedhessen. Persze, legyünk büszkék rájuk, hiszen megérdemlik. De én akkor lennék igazán büszke, ha itthon is lehetőségük lett volna elérni mindezt. (Magyar vonatkozású Nobel-díjak)

A dokumentumregény igen érdekes és szórakoztató olvasmány, miközben olyan morális kérdéseket is felvet, melyen érdemes az olvasónak elgondolkodnia. Felvetődik a kérdés, hogy ha Neumannt nem győzi le a rák olyan korán, ha megadatott volna neki még 10-20 vagy annál is több év, mit vihetett volna még véghez? Egy olyan elme mint az övé, még sok kérdésre megtalálhatta volna a választ, és ha lenne matematikai Nobel-díj, azt is megkapta volna valószínűleg.

Annyi mindent lehetne írni még a könyvről, de már így is hosszú lett a bejegyzésem. Pedig sok gondolat motoszkál a fejembe, ami olvasás közben vert tanyát. El sem tudja képzelni az ember, hogy mennyire mozgalmas életet élt Neumann, még nem olvassa el a kötetet. Az elméje állandóan zakatolt, mint egy gőzmozdony, és folyamatosan új problémákon, elméleteken dolgozott. Szóval csak ajánlani tudom a könyvet.

Forrás: Letya.hu