Virág Emília: Boszorkányszelídítő

A folytatások mindig rizikósak. Főleg akkor, ha egy megalkotott világba szeretnénk az eseményeket továbbvinni, vagy egy új történetet belehelyezni. Ez a nagy íróknak sem mindig sikerült, hiszen a létrehozott világ adott, az olvasó már valamennyire ismeri és ha nincs újdonság benne, akkor igencsak unalmassá tud válni a történet. Erre talán a legjobb példa Arthur C. Clarke és Gentry Lee: Ráma II. regénye. Persze van ellenpélda is, az egyik személyes kedvencem, Isaac Asimov Alapítvány trilógiája. Erre a regényre viszont egy kicsit mindkettő igaz.

A történet főszereplője Adri, aki Budapesten, a körút mellet lévő mellékutcában lakik egy albérletben. Nappal a call centerben nyomja az ipart, este pedig szerelmével, Sanyival. A szürke hétköznapok jellemzőek Adri életére, aki elvan az állóvízben. Azonban a laptop újrahúzásákor, amiben Sanyi segédkezik, bekövetkezik egy változás, azaz egy furcsa lyuk, másképpen „lik”, ahogy Adri nevezi, keletkezik a padlón, amiből időnként manók másznak elő, a kincsüket keresve és követelve. De ez mind nem elég, ugyanis feltűnik a színen egy boszorkány, majd követi őt egy lidércúr, és mindeközben kiderül, hogy Sanyi sem az akinek mondja magát.

A történet kicsit lassan indul be. Pontosabban, az események egymást követik, de mégsem tud felpörögni. Nem látja az olvasó, hogy merre tart az egész, hiszen minden szereplő a saját igazát hajtogatja, kicsit vagy nagyon elferdített változatban. Ebben nincs segítségünkre az sem, hogy Adri E/1-ben beszéli el a történetet, aminek következtében az ő szemén keresztül látjuk a világot. Elképzelései néha tévesek, véleménye ennek függvényében változó és a motivációja sem mindig egyértelmű. Összehasonlítva a Sárkánycsalogatóval, kicsit olyan érzésem volt, mintha az írónő próbálná megtalálni a hangját, felvenni a történet fonalát, ami oly könnyen ment neki az előző kötetben. Azt is mondhatnám, hogy a felvezetés igen hosszúra sikeredett, hiszen a kötet 40-45%-ig tartott. Azonban ezt követően felpörög a történet és be kell vallanom, hogy nem is bírtam letenni a könyvet.

Ebben a regényben is érdekes „emberekkel” ismerkedhetünk meg, és még érdekesebb történeteket olvashatunk. Humorból sincs hiány, azonban a szarkazmus rányomja bélyegét az egészre, aminek köszönhetően sokkal sötétebb hangulatú ez a kötet, mint az előző volt. Ami nem is baj, hiszen ilyenre is szükség van. Ennek eredménye a személyesebb hangnem, az emberi megnyilvánulások és az ideál kérdése. Érdekes a személyiségfejlődés is, hiszen másokra kivetítve közvetíti Adri az olvasónak ennek végbemenetelét, és csak egyszer írja le gondolatait ezzel kapcsolatban.

Berzence, a boszorkány, egy igazi kis ferdítő, aki a valóságot egy görbe tükrön keresztül szemlélteti társaival. Ennek köszönhetően fordulatokban nincs hiány, hiszen amikor Adri (és vele együtt az olvasó) rájön egy-egy ilyen csúsztatásra, mindig változik egy kicsit a történet menete, azaz más lesz a leányzó fekvése. Sanyi pedig egy igazi tunya alak, akinek a szája nagy csak, de mikor tettekre van szükség, valahogy mindig eltűnik.

Két észrevételem azonban lenne, ami egy kicsit tompított a történeten. Két félmondatról van szó, aminek következtében nem ért meglepetésként a fordulat a regényben. Igaz, hogy az írónő megpróbálta ezeket elrejteni a szövegben, azonban nekem mégis feltűntek. Azt, hogy mi volt ez a két félmondat, nem írnám le itt, mert lehet, hogy mások elsiklanak felette és nem szeretném ebben az esetben lelőni a poént.

Ennek ellenére azonban a második fele a regénynek izgalmas volt. Attól, hogy sejtettem, hogy mi fog történni, az apró mozzanatok hordoztak annyi érdekességet, hogy ne tudjam letenni a könyvet. Persze megpróbáltam, és hajtogattam magamba, hogy csak még egy fejezet és aztán alvás...a többit pedig majd holnap a reggeli kávézás közben. Nem jött össze, aminek a másnap látta kárát, hiszen vékony szemekkel mentem dolgozni.

Nem vagyok egy fantasy rajongó, de Virág Emília történetei mindig be tudnak rántani ebbe a világba. A budapesti eseményeknél úgy éreztem, mintha én is ott lennék, a Hetedik Királyságba pedig visszatérő vendégként léptem be. A történet egy részét a Tűzoltó utcában képzeltem el, annak ellenére, hogy bármelyik másik budapesti környéken játszódhatna. Így sokkal közelebb éreztem az egészet, mintha a szomszédban játszódna.

A vége pedig megérdemel hideget és meleget is egyaránt. Hideget, mert nem akart az olvasónak csalódást okozni, azért olyan eszközhöz nyúlt, ami súrolta a lányregény kategóriát. Meleget pedig azért, mert mindennek ellenére sikerült kihoznia belőle a legjobbat. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy ez a történet is, mint az előző, tartalmaz népmesei elemeket, így miért ne történnének olyasmik is benne, amit a meséktől is elvárunk?

Az egészet nézve, azt mondhatom, hogy nem csalódtam, sőt, jól szórakoztam. A kezdeti nehézkes indulást jócskán kárpótolta a regény második fele. Valamint felvetődött bennem, hogy ha lesz folytatás, vajon miről fog szólni. Eljátszottam a gondolattal, hogy a két regény szereplőit egy közös történetben össze lehetne hozni, hogy mindannyian a Hetedik Királyság megmentésén fáradozzanak, melyet a pusztulás veszélye fenyeget. :) Remélem, hogy lesz harmadik rész is, hiszen Virág Emília elszabadult fantasyje beszippantott.

Forrás: www.letya.hu