Terry Pratchett: Vészbanyák (Korongvilág 6.)

Először a Fantasztikus világok tanulmánykötetben találkoztam a Korongvilággal. Akkor még csak rácsodálkoztam, és el is döntöttem, hogy hiába lelkesedik érte Sik Endre, engem nem tudna bevonzani ez a sorozat. Ezt követően, talán egy év elteltével, egyik ismerősömmel folytatott beszélgetés alkalmával került fel ismét a téma, és kiderült, hogy nagy rajongója a könyvsorozatnak. A lelkesedése még ha nem is ragadt át rám, annyit elért, hogy kíváncsi legyek. Végül idén, az Ünnepi Könyvhéten elkezdtem szemezgetni a sorozat köteteivel, de nem tudtam, hogy melyikkel kezdjem. Mivel állítólag nem összefüggőek a részek, és szerencsére chibizso is ott volt, így tőle kértem segítséget. Ő a Vészbanyákat ajánlotta, mint belépő kötetet a Korongvilágba. Most már csak azt kell tisztáznom magamban, hogy megköszönjem neki a segítséget, vagy megharagudjak rá, hiszen annyira elkapott a regény, hogy kénytelen leszek a sorozat többi részét is elolvasni (amiből a mai napig 38 rész jelent meg).

A Vészbanyák három boszorkány történetét meséli el (Wiharvész Anyó, Ogg Nagyi és Magrat), akik akaratlanul is belecsöppennek a politikába. Lancre uralkodóját meggyilkolják és balesetnek állítják be (elesett és a hátába állt a tőre), eközben a kétéves trónörököst kimenekítik a kastélyból, és egészen a boszorkányszombatot tartó banyákig jutnak vele és a koronával. A boszorkányok úgy látják jónak, ha olyan helyre viszik a gyereket is és a koronát is, ahol nem tűnik fel senkinek. Így esik a választásuk egy vándorszínészekből álló kompániára, ahol az igazgató és felesége szívesen befogadja az ifjú Tamjánost. Mindeközben a király unokaöccse – és egyben a gyilkosa is –, Felmet megkezdi uralkodását Lancre királyságban.

Nem is a történeten van a hangsúly, hanem azon, ahogy mindezt Terry Pratchett az olvasó elé tárja. A fantasy-paródia műfajba sorolható regény valóban szórakoztató és humoros, amit egy kis szatírával is megfűszerez az író. A szójátékokkal, helyzetkomikumokkal és vicces beszólásokkal kacagásra készteti az olvasót. A legváratlanabb pillanatban csap le az író a gyanútlan olvasóra, aki már éppen kezdi komolyan venni a történetet.

Persze mit ér a sok humor, ha a történet nem tudja lekötni az embert? Nos, ebben az esetben mindkettő jól van kimérve, hiszen annak ellenére, hogy kissé sablonos a történet, mégsem tudunk felkészülni az egymást követő eseményekre. Akárcsak a beszólásokra, vagy éppen kiszólásokra.

Nem szeretem azokat a történeteket, ahol halmozzák a komikumot, mert úgy érzem, hogy rám akarják erőltetni, hogy nevessek, még akkor is, ha már huszadjára sütik el ugyanazt a poént. Ennél a kötetnél szó sincs ilyesmiről. Precízen van adagolva a humor, és a szójátékok nem csak megnevettetik az embert, hanem elismeréssel is adóznak az írónak. Ebben az esetben, mivel angolból lett átültetve magyarra a szöveg, a fordító is megérdemli az elismerést, hiszen nem lehetett egyszerű munka ezeket a részeket úgy fordítani, hogy azok magyarul is értelmesek, humorosak legyenek, és nem utolsó sorban a szövegkörnyezetből se lógjanak ki.

A karakterek és az egész világ jól ki van dolgozva, mégsem kapunk unalmas leírásokat, hanem apránként adagolja az író azokat az információkat, melyekre szükség van a történet gond nélküli befogadásához. Mivel egymástól független történetekből áll a regényfolyam, így az sem zavaró, ha az ember a Korongvilág 6. részével kezdi az olvasást. Nincsenek visszautalások, vagy olyan részek, melyek megértéséhez szükség lenne az előzmények ismeretére.

Kicsit utánaolvastam a Korongvilág-sorozatnak, és kiderült, hogy vannak visszatérő szereplők, akik egy-egy történetben újra és újra megjelennek, ilyen például a Halál is. De ezek a szereplők úgy tűnnek fel a regényben, mintha ez lenne az első szerepük, így nem érzi azt az olvasó, hogy lemaradt volna valamiről, csak azért mert pl. nem sorrendben olvassa a köteteket.

Körülbelül a könyv felénél jártam, amikor úgy éreztem, hogy ez milyen jól mutatna vásznon is. Persze, nem lenne annyira ütős, mint könyvben, mert a pörgő események miatt a néző simán lemaradna pár poénról figyelmetlenség miatt. Olvasás közben nekem is néha vissza kellett olvasnom egy-egy mondatot, mert nem értettem, hogy most miről is van szó. Ez mindössze egy pillanatig tart, míg végre leesik, hogy miért is tűnt először oda nem illőnek egy-egy mondat.

Mint kiderült, jó volt a megérzésem, igaz, ebből a kötetből nem készítettek filmet, csak animációt (amit magyarul még nem találtam meg) és színházi előadást. Viszont három másik Korongvilág-történetből tévéfilm-feldolgozás készült: Varázsapu (2006), A mágia színe (2008) és A Postamester (2010). Nagy volt a kísértés, hogy megnézzem valamelyiket, de úgy döntöttem, hogy először a könyveket olvasom el, utána térek csak rá a filmes feldolgozásokra.

Mint említettem, a humor mellett szatírát is kapunk, és nem is keveset. Csak figyelni kell, mert hajlamosak vagyunk meseelemeknek vélni ezeket, és továbbhaladni a történetben anélkül, hogy regisztrálnánk ezeket. Ez is rámutat arra, hogy egyáltalán nem tolakodó Pratchett stílusa. Ha akarjuk, észrevesszük ezeket a beszúrásokat, ha nem akarjuk, akkor pedig olvassuk tovább, mintha mi sem történt volna. És talán ennek is tudható be, hogy a gördülékeny történetvezetés és megfelelően adagolt humor berántja az olvasót, és nem zökkenti ki az olvasásból.

Őszinte leszek: nehéz letenni a kötetet. Ha mégis valami miatt kénytelenek vagyunk letenni, alig várjuk, hogy újra kézbe vehessük. Egy valamit sajnálok csak, mégpedig azt, hogy a polcomon ez volt az egyetlen Korongvilág-kötet, így nem tudtam rögtön egy másik történetbe belekezdeni. Azért azzal is vigyázni kell, nehogy túlzásba vigye az ember. Szóval, úgy döntöttem, hogy ha már belecsöppentem ebbe a világba, és sikerült elvarázsolnia, akkor a regényfolyam többi része is sorra fog kerülni. De mielőtt belevetném magam a Korongvilágba, jó lenne pár, még nyitott sorozatot lezárnom.

A Vészbanyákat mindazoknak jó szívvel ajánlom, akik szeretik a meséket, a fantasyt, a jó történeteket és a humort. Ez mind megvan ebben a kötetben, és az is biztos, hogy ha egy regényt már elolvasott valaki, a többire is kíváncsi lesz. Az már biztos, hogy én egy újabb kedvencet avattam.

Forrás: Letya.hu