Terry Brooks: Shannara – Az első király | fantasy rajongóknak kötelező

Nemrégiben volt szerencsém elolvasni Terry Brooks méltán híres Shannara sorozatának előzménykötetét, ami lényegében a sorozat első kötete. Magáról a műről először a sorozat kapcsán hallottam, – merthogy az is készült belőle – azt végig is néztem, és mit ne mondjak, nagyon megtetszett a világ. No meg a karakterek se voltak rosszak. Szerencsére édesapám még anno megvette az egész ciklust így nekem már nem kellett rá költenem, meg is van egyben az egész, úgyhogy fejest is ugrottam Négyföld különleges világába.

Kiadó: Európa Kiadás éve: 2000 Oldalszám: 506 Író: Terry Brooks

Fülszöveg:

A Shannara-regények legelső darabjában a Boszorkánymester – aki ezer évvel ezelőtt már kirobbantotta a Fajok Első Háborúját – a Paranor ősi várában székelő Druidatanács elpusztítására, majd egész Négyföld (elfek, törpék és emberek) lerohanására készül. Hatalmas haderejét a már leigázott északföldi troll és gnóm faj alkotja, akiket halhatatlan szolgái, a Koponyahordozók tartanak rettegésben. 
Bremen, a druida hasztalan próbálja társait figyelmeztetni a veszélyre. Rá kell ébrednie, hogy a Sötét Úr elleni harcban csupán barátai – Risca, Tay Trefenwyd, Kinson és Mareth – segítségére és saját mágiájára számíthat. Mindez azonban nem elég: a Sötét Úr elpusztítására bűverejű, mágikus kard rendeltetett, amelynek megalkotása a druida, forgatása a fiatal elf király, Jerle Shannara feladata… Képesek-e valamennyien szembenézni önnön végzetükkel?

Sokkal rosszabbra számítottam, úgyhogy egy nagyon kellemes, és mindenekelőtt pozitív csalódást okozott nekem a mű. A sorozat szereplői láttán nekem a tipikus, rosszul megírt YA fantasyk ugrottak be, ahol lényegében semmi nem történik, de szerelmi háromszög, az van… de minek. Ehhez képest egy részletgazdag, nagyon szembetűnő kliséktől mentes történetet olvashattam. Persze itt-ott fellelhető volt néhány kaptafa történetszál, esetleg karakter, de túlnyomórészt sajátos volt.

Ami leginkább meglepett a sorozathoz képest, hogy felnőtt emberek voltak a főszereplők. Nem ilyen kis mitugrász tinédzserek, akiknek legnagyobb szívfájdalmuk, hogy melyik ruhát vegyék fel az esti bulira. A sorozatban engem eléggé irritáltak a főbb szereplők, mert lényegében egy összedobált közhelykupacok voltak, viszont Az első királyban komplikált, észszerűen gondolkozó, érett szereplőket hányt papírra Mr. Brooks, amiért igazán hálás vagyok neki. És nem elég, hogy egy normális szereplőgárdával van dolgunk, nem! Ezt még lehet tetézni! Olyan történetet kapunk gyerekek, hogy lement tőle hídba! Jó, azért nem ekkora eresztés, de tény, hogy nagyon jó az alapötlet, és még a kivitelezésbe se igen csúszott hiba.

A regény hangulatban és stílusban leginkább A Gyűrűk urához hasonlatos, de míg az említett mű kicsit vontatottabb, lassabb folyású, addig a Shannaraban egy sokkal akciósabb, cselekvősebb történtet olvashat az olvasó. Tény, hogy a mű nagy része arról szól, hogy a karakterek ide-oda rohangálnak, utazgatnak, de ez nem rontja el az olvasási élményt, mert lényegében a történet követeli meg ezt a sok és gyakori helyszínváltást. Persze az utazások között/alatt azért van egy-két szaftos csatajelenet, ahol hullanak az emberek, mint a legyek. Ez enyhítő körülmény arra vonatkozóan, hogy olyan sokat utazgatnak a szereplők.

És ha már szereplők. Mindenki nagyon szerethető, és ez azért veszélyes helyzet, mert háborúban elengedhetetlen, hogy ne haljon meg valaki, így óhatatlanul kedvenc karakterünk is áldozatul esik, biza én is így jártam. Úgyhogy csak óvatosan azzal, hogy kit kedveltek meg! A szereplőgárda nagyrészt egyedi karaktereket vonultat fel, de azért megvan pár tipikus és jól ismert forma is. Mint például a főgonosz, Brona, a nagyravágyó druida, akit megrontott a mágia és megízlelte a hatalmat. Ez azért sokak számára ismerős lehet. Aztán maga Bremen karaktere is egy sémára épül, néhány különleges elemmel és tulajdonsággal kiegészülve. Az öreg férfi, aki lázadó szellemű, mindent megtesz társaiért és a világ megóvásáért, nagyon bölcs és ravasz… hát igen, őt sem kizárólag Mr. Brooks találta ki. De azért vannak kimondottan különleges és eddig még nem látott szereplők is, mint Kinson, Mareth, Jerle vagy Tay. Igen, ők négyen voltak az abszolút kedvencek, pedig különbözőbb jellemek nem is lehetnének. Kinson egy ember, aki keresi a helyét a világban, Maret egy fattyú, aki csak túl akar élni, Jerle egy elf, aki harcra lett teremtve és Tay, az elf druida, aki kötelességét teljesíti. Imádom őket, főként a Jerle – Tay legjobb barát párost. Teljesen különbözőket és ezért egészítik ki olyan jól egymást. Még ebben a komor, háborús környezetben is olyan jókat tudtam mosolyogni a csipkelődős-humoros beszélgetéseiken. Lényegében egy kis fényt vittek ebbe az alapjáraton morózus hangulatú történetbe.

Nagyon-nagyon szimpatikus Terry Brooks stílusa. Tényleg meglehetősen hasonlít Tolkienéhez, de azért nem tudnám rá azt mondani, hogy koppintott. Alapvetően jó a cselekményvezetése, érdekesen és izgalmasan írja le a történéseket, a helyszínleírásokat sem viszi túlzásba, nem tart három oldalon keresztül bemutatni egy helyet, aminek nagyon örültem. Mikor először pillantottam meg a könyvet és, hogy milyen vaskos, komolyan tartottam tőle, hogy majd tele lesz végtelenbe nyúló leírásokkal a tájról, de megkönnyebbülhettem, szó sincs ilyesmiről. Ha már egyszer részletesebben bemutatott egy helyszínt, akkor ha még egyszer elmennek oda, nem fogja rá a szavakat csépelni, hogy jobban megerősítse az olvasót afelől, hogy nem, nem változott pár hét alatt a táj külleme. Jól forgatja a szavakat, annyi szent, bár voltak olyan szófordulatai, kifejezései, amelyekkel gyakran élt, de ez sem volt különösebben zavaró. Inkább csak egy fétisnek tudható be, mintsem a szókincs hiányának.

A világ, amit megteremtett az író, valami fantasztikus. Ízig-vérig fantasyról beszélünk, ahol a legkülönfélébb fajok futkosnak és csatároznak egymással. Van itt mágia, tudomány, minden, mi szem szájnak ingere. Érdekesnek találtam, hogy a világ országait fajok szerint osztotta fel, és ez teljesen passzolt is a világ történelméhez. Az is nagyon tetszett, hogy amikor a “régi tudományokról” beszéltek, az olyan volt, mintha a mai Földre tennének visszautalásokat. Tehát lényegében lehetséges, hogy ez valójában egy sci-fi.

A borító szerintem valami ámulatosra sikeredett. Jók a színek, amit ábrázol, tehát az egész tipográfia megkapó és illik is a könyv hangulatához. És ahhoz képest, hogy mikori a könyv, nagyon igényesen lett megcsinálva, sok mai borítót lazán verne. A betűtípus is kimondottan tetszik, mert egyszerű, olvasható, de látványos. Nincs agyongiccsezve, de nem is minimalista. Tökéletesen illik egy fantazmagóriához.

A fantasy rajongóinak ez egy kötelező darab, egy klasszikus. Nem is értem, hogy én miért húztam-halasztottam ennyit az olvasását. Adott egy izgalmas történet, ami telis-tele van ütős és kiszámíthatatlan fordulatokkal, érdekes szereplőkkel, akik kicsit ilyenek, kicsit olyanok, de semmiképp nem egyformák, jó a világfelépítés, kicsit sematikus, de nem zavaróan, viszonylag mondhatjuk rá, hogy egy különlegeset alkotott a szerző. A stílus és a hangulat tényleg ott van, kiváló körítést ad egy alapvetően jó cselekmény mellé. Tehát, ha szereted a fantasztikus történeteket, amik egy másik létsíkon játszódnak, amikben pörgős és lendületes a cselekmény és még szól is valamiről, nem csak üres fecsegés az egész, akkor nosza, vedd kézbe és olvasd! Akkor is megéri, ha esetleg a sorozatot már láttad, de esetleg az annyira nem tetszett, nem mert teljesen más a kettő. Nekem is kétségeim voltak afelől, hogy milyen lesz ez, de ez a mű jött, látott és mindent vitt! Már izgatottan várom, hogy a következő rész hogyan tudja ezt überelni.

Forrás: Szubjektív Archívum