Tan Twan Eng: Esti ködök kertje

Igen, határozottan én is így éreztem, mert Tan Twan Eng második regényében, Az Esti ködök kertjében folytatja az emlékezet és a felejtés két pillére közti érzékeny egyensúly ábrázolását az 1980-as évek végi Malajziában.

A könyv borítója is gyönyörű szép, ritka pillanat mikor ennyire nagy összhangban van a tartalom a külalakkal. A látvány már eleve egy klasszikus, távol-keleti atmoszférát ígér és Tan gondoskodik róla, hogy az olvasó ezt meg is kapja. Rendkívül aprólékosan megmunkált, részletgazdag regény, főszereplője Töoh Jün-ling bírónő pedig megtestesíthetné Mnémoszüné szobrát, benne ugyanis – afáziája következtében – tökéletesen összekapcsolódik az emberi emlékezet és a felejtés, valamint neki is van egy lánytestvére, mint az istennőnek volt. (Már az elején adja magát a kérdés, melyet a regény aztán tökéletesen ábrázol: És hogyan jelenik meg a személyes, az emlékezetben személyessé lett idő? Nem azzal töltjük szinte az egész életünket, hogy lavírozgatunk emlékezet és felejtés között, harmóniát keresve?)

A történet úgy kezdődik, hogy az 1980-as évek végén, a tiszteletreméltó Jün-ling betegsége miatt visszavonul és elkezdi írni emlékiratait. Ennek a dokumentálásnak, mementónak köszönhetően ismerjük meg múltjának legszebb darabját, Jugirit, a maláj hegyek teaültetvényei között megbújó Esti Ködök Kertjét. A Kert, szépségét Nakamura Aritomo munkásságának köszönheti, aki személyesen a japán császárnak tervezett művészi rendezési elv alapján japánkerteket. Aritomo már régen elment, a kert pedig, amit maga után hagyott, az enyészeté lett. Örökségének szortírozásával előtörnek Jün-ling második világháborús kísértetekkel teli emlékei. A jelen és a múlt között hirtelen váltakozó fejezetek alatt, tanúi lehetünk annak a rettenetnek, melyet a bírónő és nővére a japán internálás alatt elszenvedtek. Nővére halála után Jün-linget a túlélők bűntudata járja át, mely innentől a regény lapjait végigkíséri. Ennek egyik eredményeként, emlékének tiszteletben tartására hozza létre Jün-ling Jugirit, azáltal, hogy a japánkerteket kedvelő nővére miatt beáll kertészinasnak Aritomotóhoz.

A regényben Aritomoto figuráját végig rejtély kíséri, nem derül ki róla semmi, azon kívül, hogy menekül a múltja elől. Annyit – kezdetben aprócskának tűnő információ morzsaként – megtudunk még, hogy a kertészkedésen kívül más művészeteknek is hódol, így pl. a ukiyo-e és a horimono területén is képzett. Ennek azért is van később jelentősége, mert Eng profi módon fűzi össze a regény történéseit az ezekből a művészeti ágakból kölcsönzött elemekkel. Innentől kezdődik majd tulajdonképpen a cselekmény háttérbe szorítása, mert a fókusz a kötetben nem szigorúan a cselekmény, hanem egyfajta metaforikus „köd” létrehozása, mely az elfelejtett emlékeket jelképezi. Azok, akik nem kedvelik a lassan hömpölygő és kibontakozó történeteket, kárpótlást nyújthat a regény kiváló hely- és időbeni szálainak vezetése. A könyv ugyanis annyira végtelenül gazdag kidolgozott részletekben, hogy borzasztóan nehéz nem benne ragadni a leíró részek szépségében, az általuk keltett melankóliában és továbblapozni a végkifejlet felé.

„Smaragdzöld zománcos mézmadár röppent tova fénytüskeként, még mindig ragyogva a napsugártól, amit a dzsungel fölött szívott magába.”

A könyv egyik nagy tanulsága, Az Esti Ködök Kertjének egyik nagy leckéje, hogy a mindennapi életünkben is mennyi pozitívumot köszönhetünk a művészeteknek. Mind Aritomo, mind pedig Jün-ling számára a művészet egy élő, lélegző dolog, amit Jugiri képvisel. Traumákkal, fájdalommal teli életükben gyógyír. Jün-ling nem értékeli mégsem ezt a kapcsolatot az élete és a gyönyörű kert között. Azt csak Aritomónak köszönhetően tanulja meg. Megtanulja, hogy gyakorlatilag bármitől, bármiből lehet kölcsönözni, hogy gazdagodjunk általa. Ahogyan a japán kert használja a sakkei elemeit a végső tökéletesség eléréséhez, úgy viselkedik, szelektál és kölcsönöz memóriánk is az emlékeinkkel.

„Az ablakokon át figyelem, ahogy a köd megsűrűsödik, eltörölve a hegyek kertbe idézett képét. Vajon a köd is csupán a sakkei egyik eleme, amelyet Aritomo bevont a művészetébe? Eltűnődöm a kérdésen. Talán nem csupán a hegyeket használta fel, de a szelet, a felhőket és az örökké változó fényviszonyokat is? Talán magától a mennytől kölcsönzött?”

Tan Twan Eng regénye bebizonyítja, hogy éppúgy, mint a Jugirit körülvevő éteri köd, emlékezetünk is megváltoztathatja formáit és alakíthatja mindennapi életünket. A művészetek pedig segíthetik az itt-ott előálló, betöltetlen űr széles ecsetvonásokkal történő kitöltését.