Tal M. Klein: Portál

A XXII. században a teleportáció már mindennapos közlekedési eszköz. Kezdetben csak tárgyak áthelyezésére használták, és aránylag biztonságos szállítóeszköznek tekintették, még egy napkitörés következtében nem történt katasztrófa. Ezek után, bár történtek kísérletek élőlények teleportálására is, az áttörésre még várni kellett. A Punch-féle eljárás azonban meghozta a várva várt átütő sikert, ugyanis ennek az eljárásnak köszönhetően a teleportálás lett a legbiztonságosabb közlekedési eszköz.

Történetünk főszereplője Joel Byram, aki éppen a második nászútjára készül, hogy a válságba került házasságát megmentse, amikor egy baleset következtében megkétszereződik. Így esik meg, hogy New Yorkban is lesz egy Joel (kiindulási pont, vagy másképp VÁRÓ), és Costa Ricában (célállomás – CSARNOK) is. Még mielőtt belemerülnénk a szerelmi háromszögbe, amit a két Joel és felesége, Sylvia alkot, egy másik problémára kell összpontosítanunk, mégpedig az IT érdekeire. A teleportációs állomásokat az IT (International Transport) üzemelteti és ha kitudódik, hogy a 100%-osan biztonságos közlekedési eszközök mégsem olyan biztonságosak, akkor a cég lehúzhatja a rolót. Nem csoda hát, hogy a vezetőség minden eszközt bevet, hogy az egyik példánytól megszabaduljon, mint bizonyítéktól.

Jó, jó... mondhatjuk, hiszen annyi hasonló történettel találkoztunk már, ahol valaki megduplázódik és ezért megpróbálják eltenni láb alól az egyik példányt (pl. Emlékmás). Mitől más ez a regény, mint a többi? A kérdés jogos, és pontokba szedve nem is tudnám felsorolni, hogy miért emelkedik ki a többi történet közül. Talán azért, mert Tal M. Klein stílusa és történetvezetése amellett, hogy szórakoztató, elgondolkodtató is. Ötvözi a kalandot, az akciót, a humort és a tudományt, aminek köszönhetően igen széles olvasói réteget meg tud szólítani, miközben a sci-fi rajongóknak is érdekességekkel tud szolgálni.

„Ha ennyi mindenkit el akar érni, akkor biztos felszínes!” – jönnek az elutasítások. Nem, nem felszínes, de egyik „összetevőből” sem használ túl sokat, hogy az „ízek” harmóniája domináljon és ne csak egy fűszeré. Megteremt egy olyan világot, ahol a nanotechnológiának köszönhetően a betegségek már a múlt homályába vesznek. Egy olyan társadalmat tár az olvasó elé, ahol a kormányok már csak jelképes szerepet töltenek be, hiszen már országhatárok sincsenek. A világ vezetése a vállalatok kezében van, akárcsak a bíróságok, a rendőrség és minden olyan szervezet, ami valamikor az államhoz tartozott. Nincs éhezés és nélkülözés, ugyanis a minimális szolgáltatásokra mindenki jogosult. Aki viszont ennél többet akar, annak ki kell vennie a részét a társadalom működtetésében.

Persze, ez a világ sem tökéletes. Joel saját bőrén tapasztalja, hogy mennyit ér az IT-nek egy ember élete, ha a vállalat jövőéről van szó. Ráadásul, a menekülése egyes állomásain egyre több információ kerül a birtokába, ami lerántja a leplet a cég jól felépített hazugságairól.

Egy jó sci-fiben a tudományos rész konzisztensen fel van építve és nem kerülhet ellentmondásba a jelenleg ismert fizikai törvényekkel (kivéve, ha olyan magyarázattal szolgál, ami a mai ismereteinket már meghaladja). A regényben igen sok lábjegyzet található, ami az elméleteket magyarázza, közérthetően. Ezek egy része a mai ismereteinkre alapoz, míg más részek a „jövőbeli” kutatás eredményeit tárja az olvasó elé. De a fő kérdéseket külön fejezetekbe is kifejti Klein, viszont a választ az olvasónak kell megadnia. Többek között ilyen Thészeusz hajójának paradoxona, csak itt éppen „Thészeusz Big Macje” problémára vetíti le, azaz egy kinyomtatott Big Mac mennyire tekinthető a mintaként szolgáló hamburgerrel azonosnak?

Amikor még egyetemistaként koleszben laktam, rendszeresen összeültünk egy kis tivornyázásra az ismerősökkel. Mint fiatal mérnökjelöltek, az est vége felé elkanyarodtunk a valóságtól és olyan problémákon vitatkoztunk, amik nem befolyásolják a mindennapjainkat. Többször előkerült a teleportálás kérdése is. Élénk viták folytak a kivitelezés megvalósíthatóságán, de valahogy mindig oda lyukadtunk ki, hogy a végcélnál materializálódó alany mennyire tekinthető a kiindulási ponton belépő személlyel azonosnak? Persze, előkerültek vallási szempontok is, miszerint a testtel együtt a lélek is átteleportálható-e. Illetve, hogy a tudat mennyire van kódolva az atomok szintjén, azaz, még ha a test 100%-osan „teleportálható” is, a tudat mennyit változik? Vagyis, a teleportba belépő „én” és a másik oldalon kilépő „én” megegyezik vagy módosul?

Tal M. Kleint sem kerülték el ezek a kérdések, és egy egész történetet épített köré. Tette mindezt humoros formában, mégis véresen komolyan. Szórakoztatva gondolkodtatja el az olvasót, miközben kalandra invitálja. A szerelmi háromszög elmesélése sem szokványos, hiszen Joel szemén és gondolatain keresztül látjuk a helyzetet, és bár vicces az alapszituáció, miszerint saját magával kellene versenyeznie, mégis drámai. Maga a főszereplő sem tudja, hogy melyik az igazi Joel, mégis azt várja el Sylviától hogy válasszon, illetve, hogy ő döntse el, melyikük az igazi.

A kötet hátsó borítóján az szerepel, hogy „A Warner Brothers igazgatója a következő Ready Player One-nak nevezte a magyar származású amerikai szerző regényét. Azóta már folynak is a megfilmesítés előkészületei.” Ezek után, gondolom, mindenki kíváncsi, hogy mennyire lehet igaz ez az állítás?! Mivel nem olvastam a Ready Player One-t, így nincs összehasonlítási alapom. Azonban, ha az Armadával vonok párhuzamot, akkor kijelenthetem, hogy nincs benne akkora nosztalgia faktor (popkulturális utalás), azonban a hard sf jellege következtében sokkal közelebb áll a realitáshoz.

A megfilmesítés jogai már elkeltek, de attól tartok, hogy pont a lényeg fog kimaradni a filmből, azaz azok az eszmefuttatások, amik kiemelik a regényt a többi hasonló témájú történet közül. Remélem, hogy nem lesz igazam, és nem csak egy akciódús, látványos és humoros mozifilmet kapunk a végén, hanem egy olyan történetet, amit ha megnéznek az emberek a moziban, utána még sokáig fognak vitatkozni a felvetett erkölcsi kérdéseken és paradoxonokon.

A fordítás is jól sikerült, ami Tamás Dénes munkáját dicséri. Egyáltalán nem érezni a szövegen, hogy idegen nyelvről lett átültetve magyarra, és a tudományos részeken is érződik, hogy sok munkája van benne.

A regényt csak ajánlani tudom mindenkinek. Számomra kedvenc lett, hiszen régen találkoztam már ennyire jól megírt történettel. Egyszerűen magával ragadott Klein stílusa, a tudományos- és filozofikus fejtegetései, amik töprengésre késztettek. Maga az alapsztori nem újdonság, viszont a tálalása és a körítése igen egyedire sikerült. Csak azt sajnálom, hogy Tal M. Klein következő regényére még 1-2 évet várni kell (ahogy azt az író a könyvbemutatón is jelezte).

FORRÁS: Letya.hu