Szőcs Henriette: A ​Kizil Elma háremének titka

Szőcs Henriette-et olvasni számomra azért öröm, mert mindig meglepetést rejt az éppen kezemben tartott kötet. Nagyon szeretem, hogy sohasem tudhatom éppen milyen műfajban olvashatok tőle. Hasonlót eddig Joanne Harrisnél tapasztaltam csak, akinek minden könyve egy teljesen új világ. A sokszínűség gyönyörködtet, tartja a mondás, és milyen jóleső boldogság tölti el az embert, amikor ez a sokszínűség még minőséget is takar. Olvastam már az írónőtől novellákat, erotikus regényt és mesekönyvet is, egyikben sem okozott csalódást. Nagy érdeklődéssel kezdtem hát neki A török brigadéros első kötetének, mely az Oszmán birodalom hanyatlásának éveibe, a több mint százötven évig tartó magyarországi török uralom végnapjaiba kalauzolja el az olvasót.

Az európai hódításaikat 1354-től megkezdő oszmán–törökök számára több évszázadon át kiemelt fontosságú cél volt Magyarország meghódítása. Hosszú időn át Magyarország volt a nevezetes „aranyalma”, azaz törökül „kizil elma”, melynek megszerzését a hőn vágyott világuralom eléréséhez nélkülözhetetlennek tartották. A Kizil Elmához eszméjén kívül egy anekdota is kapcsolódik II.Mohamed szultán személyében:

"És a császár elrendelte, hogy példaként hozzanak be és terítsenek le előttük egy nagy szőnyeget, majd a közepére egy almát tétetett. Aztán a következő rejtvényt adta fel nekik, mondván: ’Fel tudná-e venni valaki azt az almát anélkül, hogy a szőnyegre lépne?’ Azok tanakodtak egymás között, gondolkodtak, miképpen volna lehetséges ez, és egyik sem tudott rájönni a nyitjára, míg végül maga a császár lépett oda a szőnyeghez. Két kézzel megfogta s előre lépegetvén föltekerte maga előtt. És így elérte az almát, és visszaterítette a szőnyeget úgy, ahogy korábban volt. Ezután a császár így szólt az urakhoz: ’Helyesebb a gyaurt apránként felmorzsolni, mint a földjét egyszeriben elözönleni. Mert helyzetünk oly bizonytalan, hogy ha a legkisebb kudarc ér ott bennünket, akkor összes földjeink, melyeket elhódítottunk a gyaurtól, fellázadnak és ellenünk támadnak.’ (…) És az urak mindnyájan dicsérték beszédét és a császár példáját.”

Az 1600-as évek végén játszódó regényben a korabeli társadalmi viszonyokat, a még fennálló rabszolgaság intézményét, a háremben uralkodó hierarchiát, a janicsárok helyzetét, a maximális beleélhetőség jegyében vázolta fel az írónő. Kiváló eszköz ebben Aisa személye, aki Abdurrahmann pasa budai háremében él, s rajta keresztül rengeteg és érzékletes benyomást kapunk a történelmi éra minden színéből.

A történet a bemutató, leíró részletek után izgalmassá akkor válik, amikor a vár elestével Aisa, hasában a pasa magzatával menekülni kényszerül, mégpedig egy zsidó család segítségével, amelynek feje a pasa ékszerésze, Katz. Menekülésükkel megkezdődnek a kalandok a szétdúlt Magyarországon, ahol minden váratlan fordulatot vesz és semmi/senki sem az, aminek látszik. Itt kell megdicsérjem a karakterek megrajzolását. A kétféle nőtípus bemutatása és egymással szembe állítása nagyon tetszett; Sára, mint gondoskodó, önfeláldozó anyatípus és Aisa, mint önző, csak magával foglalkozó szépség ellentéte több, mint izgalmas. Az pedig még inkább, ahogyan a cselekmény előre haladtával ezekből a jellemekből miket hoznak ki az események. Aisa férfiembereket megbabonázó szépsége egyébként rengeteg fordulat és kaland előidézője, szinte törvényszerű egy idő után, hogy soha ne oda érjünk a történetben, ahová számítottunk érkezni. A korszak valamennyi főbb motívuma felvonul a regényben, a magyar nagyurak sem azok a jóságos és jótékony hatalmasságok, akiknek vélnénk őket és felölti a fejét egy rejtélyes ragály is, amely végzetként végig ott lebeg a sorok felett.

Nagy kedvenc volt a történetben a betegséggel viaskodó fiatalasszony lázálmaiban megjelenő két dzsinn, Szuszu és Nunu. Kis csipetnyi mágikus realizmust is kaptam így a fordulatokban gazdag, izgalmas történet mellé, mely egyébként sem egy nehéz olvasmány, hiszen pörgős cselekményével szinte olvastatja magát. A leíró részek gazdagok és érzékletesek, a történelmi említések sem szárazak, vagy nehezen követhetők. Az írónő korábbi kötetében már ízelítőt kaphattunk a Keletről, akkor modernkori formában, itt pedig a korabeli szokások és tradíciók tovább színesítették a kötetet. Általánosságban elmondható, hogy nem szeretem a függővéget, de ez esetben a történet még több izgalmat ígérő folytatása miatt mégis jó szájízzel tettem le a könyvet. Kíváncsian várom, miket tartogat még a tarsolyában nekünk a magyar Joanne Harris :)

Forrás: Véda hangulatai