Szilágyi Zoltán: Arató (Káoszszív III.)

Az Acélgólem és Acélsereg után kíváncsi voltam, hogy ebből a steampunk/sci-fi/misztikum crossoverből hogyan lesz az trilógia harmadik kötete igazi hard-SF. Ugyanis elképzelésem sem volt arról, hogy a történetet hogyan lehet úgy alakítani, hogy megfeleljen a hard-SF követelményeinek. Jó, valójában nem erre éleztem ki az érdeklődésemet, csak kíváncsi voltam, hogy Dr. Cole és Fora, a kintlakó sikerrel járnak-e Amram megfékezésében, vagy a szférák elbuknak az acélsereg pusztító hadjáratai nyomán.

Lelkesen vetettem bele magam a Káoszszív III. részének olvasásába, az Aratóba. Pár oldal után azonban azt kellett tapasztalnom, hogy nem a XX. század elején folytatódik a történet, hanem évezredekkel időszámításunk előtt, valahol a Földközi-tengeren, egy szigetbirodalomban. Mindössze egy szereplő volt ismerős, a Vándor, akiről ezidáig csak említés történt az előző két részben, de tudvalevő, hogy ő az egyetlen, aki képes lehet megálljt parancsolni az Aratónak. De ki is ő valójában?

Miután a Vándor instrukciói alapján a szigetbirodalom tudósai megépítik a különös szerkezetet és az megkezdi működését, Vándor magára hagyja berendezést és évezredes álomba szenderül, mindaddig még el nem érkezik az idő a beavatkozásra. Ezt követően mi is visszatérünk a XX. század elejére Dr. Cole és Fora társaságához, akik továbbra is kitartóan keresik Altánt, az egyik első kintlakót, hogy a segítségét kérve akadályozzák meg Amram szférahódító terveit. Párosunk utazásai során megismerhetjük Fora történetét, aki egy öntudatra-ébredt kintlakó. Altán volt az, aki öntudatra-ébredését követően segített neki, hogy túléljen és a maradvány-szférák között utazgatva felfedezze önmagát és a szerelmet.

Nem csak Fora történetét ismerhetjük meg, hanem a szférák működését is, legalábbis a kintlakók szemszögéből. Nyomon követhetjük a világjárók csoportjának megalakulását és Altán történetét, aki létrehozta az első káoszszívet és egy rossz döntése következtében megpecsételte a szférák sorsát, amikor engedett Fora kérésének, hogy használhassa a káoszszívet egy élő-szférába való belépésre. A döntése nem volt teljesen önzetlen, de ennek megértéséhez szükséges, hogy megismerjük Altán két fő ellenségét is, Lévét és Kládot, a molyembert. Lévével már találkozhattunk az előző részekben is, hiszen ő volt az, aki Cole látomásait okozta, hogy befolyásolni tudja döntéseit és rávegye Amram megölésére. Klád, a molyember pedig a másik oldalt szolgálta, aki Amram látomásaiban jelent meg és segített neki az acélgólem megalkotásában.

A sok eredettörténet apró részletei rávilágítanak a szférák működési elvére, illetve feltárul előttünk a kintlakók jól elkülöníthető három csoportjának motivációja. Az egyértelmű, hogy Lévé arra törekszik, hogy megállítsa a pusztítókat, élükön Kládot, akik a szférák teljes pusztulására törekszenek. Azonban nem ismerjük meg a végső céljukat, csak a regény végén.

A történet magával ragadja az olvasót, és arra ösztönzi, hogy figyeljen minden egyes kis részletre, mert lehet, hogy ott bújik meg a megoldás kulcsa, ami rávilágít arra, hogy ez nem egy misztikus történet, hanem valóban egy hard-SF. Megsúgom, hogy bár vannak arra utaló jelek, hogy az egész egy tudományosan felépített világ, mégis úgy éreztem az utolsó pár fejezetig, hogy a szabályok inkább csak a misztikum erősítésére szolgálnak. A rúnák, melyek felragyognak és képesek szerkezeteket, embereket az egyik szférából a másikba vinni, még akkor is misztikus volt, amikor Cole már kezdett rájönni az értelmére. Rendben, hogy az Arató figyeli a rúnákat, és mint egy utasítássort követve hajtja végre a parancsokat, de akkor is kik a kintlakók, és egyáltalán mik is azok a szférák?

Ahogy haladtam a könyvvel, egyre jobban hatalmába kerített egy Mátrix-szerű érzés, annak ellenére, hogy sok párhuzamot nem nagyon fedezhetünk fel a két történet között. Talán Klád és Smith ügynök motivációi hasonlítanak egy kicsit egymásra, de ezen kívül semmi más. Talán még annyi közös van a két történet között, hogy hasonló kérdések merültek fel bennem olvasás közben, illetve néhol hasonló magyarázatot is próbáltam keresni az események között. A végére kiderült, hogy olyan nagyot nem tévedtem.

A regény elgondolkodtatja az olvasót, hogy vajon a minket körülvevő világ mennyire valóságos? Vajon egy szimuláció részei vagyunk csupán? Vagy egy multiverzum piciny darabjának részesei? Minden döntésünk egy újabb szálat indít útjára? Ebben az esetben, talán van egy olyan univerzum, ahol sokkal jobb döntéseket hoztam életem során? De akkor lennie kell egy olyannak is, melyben folyamatosan rossz döntéseket hoztam. Sőt, olyannak is, ahol meg sem születtem, vagy már korábban meghaltam. Vagyis, felvetődik a kérdés, hogy mennyit ér az emberélet, ha valóban egy szimuláció részesei vagyunk csupán, vagy éppen egy multiverzum egyetlen elcsökönyösödött ága. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy nemrég olvastam a Rés a valóság szürke szövetén antológiát, és mi tagadás, egyre paranoiásabb vagyok.

A kötet utolsó lapjain derül csak ki az Arató valódi célja és a szférák mibenléte, ami egyszerűen lerántja a leplet a misztikus szálakról és valódi hard-SF történetté teszi a trilógiát. Megértjük az összes esemény mibenlétét és a mögötte lévő tudományos hátteret. Ismételten elismeréssel kell adóznom Szilágyi Zoltán tehetsége előtt, aki képes volt egy ilyen trilógia megírására, ahol szinte mindegyik kötet más-más zsánerben íródott meg, mégis a végén egyetlen egy zsáner alá húzza be az egészet. Nem beszélve arról, hogy végig egységes tudott maradni a történet és nincs az a pont, ami kizökkentené az olvasót. Mindig a megfelelő mértékben tudott elrugaszkodni a valóságtól, de csak annyira, hogy a történet egységét ne törje meg, és a nagy egészbe minden egyes eseménynek meglegyen a helye.

Ezek után, nagyon várom Szilágyi Zoltán új regényét, mely a Párkák munkacímet kapta és előreláthatólag hat részes lesz. Annyi infóm van a sorozatról, hogy szinte mindegyik rész függővéggel fejeződik be, így próbára fogja tenni az olvasók türelmét. Azt még nem tudni, hogy mikor jelenik meg az első kötet, és hogy milyen időközönként jönnek ki a folytatások, de ha hasonlóan izgalmas és érdekes lesz a történet, akkor a Főnix Könyvműhely (ha vállalja a kiadást) és maga az író is sok olvasói levélre számíthat, melyekben a következő részt fogják követelni.

A Káoszszív-trilógiát, a harmadik kötet elolvasását követően, nyugodtan ajánlom a steampunk és a hard-SF rajongók számára is. Akiknek tetszett a Mátrix-trilógia, azoknak a Káoszszív is tetszeni fog, annak ellenére, hogy itt a hi-tech cuccok helyett steampunk elemek szerepelnek. Azért ne várjuk, hogy az orákulum megjósolja a jövőt, hiszen a két történetben inkább a hangulat a hasonló, nem az események vagy a szereplők.

A bejegyzésben látható illusztrációkat Szilágyi Zoltán készítette.

FORRÁS: Letya.hu