S.T.A.L.K.E.R. – Ház a Mocsárban

Az első regény, amit a Sztugackij testvérektől olvastam, nem volt más, mint a Stalker – Piknik az árokparton. Akkor mély benyomást tett rám a szerzőpáros és azóta több történetüket is elolvastam. Lassan, de biztosan, beküzdötték magukat a kedvenceim közé. Tarkovszkijnak már nem volt ekkora szerencséje, ugyanis, bár lenyűgözött a Stalker feldolgozásával, a Solarist mindeddig nem sikerült megnéznem, pedig többször nekifutottam már.

A S.T.A.L.K.E.R.: Shadow of Chernobyl (2007) számítógépes játéknak köszönhetően egyre több regény látott napvilágot, melyek a Zónában játszódnak. Azonban ez a Stalker már nem teljesen az a Stalker, amit a Sztrugackij testvérek megálmodtak. A Zóna maga hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, azonban a Zóna kialakulásában közrejátszott események teljesen más alapokra lettek helyezve.

Nem is nagyon szeretném szaporítani a szót, hogy hogyan jutottunk el a Piknik az árokpartontól a Csernobili Atomerőmű katasztrófája után létrejött Zónáig, azaz a Stalker univerzumig. Aki ismeri a történetet, az úgyis tudja, aki viszont nem, annak itt egy nagyon jó kis összefoglaló videó a RetroShock! YouTube csatornájáról:

A Ház a Mocsárban már a játék szellemében íródott és a csernobili Zónában játszódik, de még érezni lehet rajta a Piknik az árokparton hatását. Önállóan is olvasható történet, azaz nem kell hozzá ismernünk az előzményeket, hiszen az áthallások, utalások lábjegyzetben ki vannak fejtve, illetve, minden szükséges információ az elbeszélésbe van szőve.

A történet központi alakja Tüske, a kezdő stalker, akinek fogalma sincs a Zóna valódi mibenlétéről, hiszen ismereteit könyvekből, cikkekből és szóbeszédekből szerezte. Ő nem kincsvadászként érkezik a Zónába, hogy relikviákat gyűjtsön és azt a feketepiacon értékesítse, hogy az ezekért kapott pénzen újabb és jobb felszerelésre tehessen szert. Ő egy határozott céllal érkezett ide: gyorsan megszedi magát és lelép innen. Már csak az a kérdés, hogy ki legyen az áldozat, akit érdemes kifosztani. Patkány csehójában figyel fel a Doktorra, aki ígéretes áldozatnak tűnik. Már csak követnie kell a Mocsárba, ahol a Doktor háza áll, és miután végzett áldozatával, kifosztja és elhagyja a Zónát.

A terv egyszerűnek tűnik, de a kivitelezése már okozhat némi problémát, hiszen a Zónáról beszélünk, ahol minden lépés az utolsó lehet, ha nem elég figyelmes a stalker. Ráadásul egy kezdőről beszélünk, akinek az egója sokkal nagyobb, mint az intelligenciája és a türelme együttvéve. Így nem csoda, hogy a Doktort követve figyelmetlenné válik és ez majdnem az életébe kerül. Szerencséjére a Doktor, és furcsa társa a segítségére siet és megkezdődik az igazi utazás a házhoz a Mocsárba, a végzet felé.

Ahogy az elején is írtam, ez a történet a játék és a Sztrugackijék féle Stalker történet keveréke. Kapunk egy kis ízelítőt a játék menetéből, ahogy a szereplőkkel bejárjuk az utat a Mocsárig. Kalugin bemutatja magát a zónát és az ott élő teremtményeket, illetve anomáliákat. Bár az út sok veszéllyel jár, a tapasztalt Doktor és segédje aránylag könnyen veszik az akadályokat, mintha csak egy hétvégi kiránduláson lennének. Ennek következtében Tüske még elbizakodottabb lesz, és úgy érzi, hogy a Doktor megölését követően simán ki fog jutni a zónából. Nem számol azzal, hogy ha megöli a Doktort és ez a többi stalker tudomására jut, akkor nem lesz senki, aki segítene neki, sőt, hajtóvadászatot indítanának ellene, hiszen sokan az életüket köszönhetik a Doktornak.

A könyv feléig nem történik semmi izgalmas, azon kívül, hogy szereplőink baktatnak és néha életveszélyesnek tűnő helyzetbe kerülnek. Ez volna ugyanis a játékmenet leírása, amitől kicsit tartottam is, és ezért kerültem eddig a Stalker univerzumot. Hiszen, ha csak a játék inspirálta történetek kerülnek megírásra ezekben a regényekben, akkor azt egy olyan olvasó, aki nem játszott a játékkal, nem fogja megfelelően értékelni és nem is biztos, hogy kedvet kapna magához a játékhoz is. Hogy őszinte legyek, a Piknik az árokparton és a Tarkovszkij féle Stalker filmet követően nem éreztem azt, hogy ki kellene próbálnom a játékot is, hiszen az első kettő sokkal többről szólt, mint a Zónában történő kalandozás. Egy belső utazás volt, szembenézés a belső félelmekkel, és az út végén az én megismerése vagy a halál várta a stalkert. Nem beszélve az idegenekről, akik semmibe vették az embereket és a szemetüket a piknik után az árokparton hagyták. Egy játéktól mást vár az ember.

A regény második felében, amikor a visszaemlékezésekre kerül sor, amiből megismerhetjük a szereplők motivációit és történetét, akkor kezd igazán beindulni a történet. Mert ettől kezdve már nem csak a stalkerek vannak és a zóna, hanem a stalkerek, akik a zóna részei. És ettől kezdve már nem lehet tudni, hogy milyen végkifejlete lesz a történetnek.

A zóna és a stalker kapcsolatára leginkább Oleg Nyikolajevics vallomása világít rá: „– Tudod, miért hagytam ott a Zónát?... A Zóna nem fogadott be... Nem fogadott be, és ennyi!... És ha a Zóna nem fogad be, a legjobb, amit tehetsz, ha otthagyod. Különben... Nos, általában rosszabb lesz.” Azaz, mindegy milyen sz ándékkal érkezünk a Zónába, ahhoz, hogy hosszú távon életben maradjunk, változnunk kell. Nem csak a fizikai világban kell kikerülnünk az anomáliákat és szembeszállnunk a zóna teremtményeivel, hanem belül is meg kell vívnunk a saját harcunkat. Ha erre képtelenek vagyunk, vagy elveszítjük magunkkal a kapcsolatot, akkor a Zóna többé nem fogad be.

Tüske előtt két út áll. Vagy véghezviszi a tervét és végez a Doktorral, kirabolja és talán sikerül kijutnia, vagy legyőzi saját magát, a beképzeltségét és végre kinyílik a szeme a világra, ahol megtalálhatja a helyét. Az olvasó a második lehetőségre szavazna és azért drukkol végig. Persze, azt nem sejthetjük, hogy ha Tüskének sikerül felülkerekednie önmagán, vajon a Zóna is befogadja? Vagy mindkettőnek úgy lesz a jobb ha szétválnak az útjaik?

Алексей Калугин: Дом на болоте

Kaluginnek csak egy valami róható fel, mégpedig az, hogy túl sokáig húzta a baktatást, mielőtt rátért volna magukra a szereplőkre és azok történetére. Az elején, amikor a Doktor és Benito beszélgetnek, abból arra lehetett következtetni, hogy az olvasó többet fog kapni, mint egy egyszerű, kitervelt gyilkosság elbeszélését, csak éppen ki kell várni, hogy ez be is következzen. Csak a történet végére kaptam meg azt, amit már az elején elvártam volna. Nem kellett volna sok, csak egy-egy félmondat, aminek a segítségével az események mögé láthat az ember és felderenghet előtte a stalkerek lelki világa.

A Doktor karakterét, igaz, csak a végére, de sikerült nagyon jól kidolgoznia Kaluginnek. Sőt, még azt is mondhatom, hogy Benito is igazi hús-vér embernek tűnt olvasás közben, annak ellenére, hogy mi is volt valójában. De Tüske! Ha az volt a szándéka Kaluginnek, hogy egy elveszett, csontvázból álló személyiséget adjon Tüskének, akkor sikerült. Ugyanis, az ő karaktere eléggé üres és a végére sem sikerült nagyon megtölteni. Ráadásul sok lyuk van a történetében, ami nem is engedi meg az olvasónak, hogy jobban belelásson a fejébe és megértse a motivációját. Igaz, a végét tekintve talán érthető is, hogy miért lett ilyenre megalkotva. De jobban szerettem volna, ha többet kapunk belőle...

Kíváncsi lennék, hogy a gamer olvasók hogyan viszonyulnak a Stalker-könyvekhez és mit várnak a történetektől? Megelégszenek egy egyszerű történettel (jó, lehetnek benne csavarok is...), vagy szükségesnek érzik azt is, hogy megismerjék az események hátterét, a stalkerek motivációit és lelkivilágát is?

Igaz, ódzkodásom nem volt alaptalan az univerzumtól, hiszen nem sikerült beszippantania, de... Igen, itt jön a de: kíváncsi lettem. Átnézve a magyarul megjelent regényeket a témában (Stalker univerzum), ráakadtam egy kötetre, amit mindenképpen el akarok olvasni a jövőben. Ez pedig nem más, mint Jerzy Tumanovszkij Agyar című regénye, ami még a játék előtt íródott. Szóval lesz még az oldalon Stalker történet...

FORRÁS: Letya.hu