Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár | istenek, könyvek, harcok

 Már rég olvastam ilyen kiemelkedően jó regényt, mely a kezdetekkor elhiteti az olvasóval, hogy ez egy fantasy, de aztán jól pofára ejt, mert nagyon nem. Sok műfaj keveredik benne. A misztikustól, a horroron át, egészen a drámát bezárólag megtalálhatóak benne különböző stílusok és műfajok, és persze egy kevés fantasy vonulattal is rendelkezik, de szerintem inkább a misztikus irányába húz.

Értékelés: 5/5 – Jó volt, határozottan az volt. Szerfelett tetszett a témaválasztás. Az isten, vagy inkább az istenszerű valami eltűnik. Viszály robban ki az “utódai” között. Hová lett “Apa”? És ami fontosabb, ki lesz az új isten? Erős a témaválasztás, nem könnyű erről írni, de Mr. Hawkins lehengerlően és pofátlanul királyul ír. Ahol kellett, ott drámai volt, ahol azt hozta a szükség ott röhejes.

Szereplők: 5/5 – Nem feltétlenül tökéletesek, elég sok jellemhibával rendelkeznek. Nem nyomatják a szokásos sablonszöveget. Hihetetlen szerethetőek, nagyon könnyen megkedveli őket az ember, de természetesen az íróúr nagyon szeret kitolni az olvasóival, ezért amikor kezdené az ember megkedvelni a karaktereit csinálnak valami olyan bődületes marhaságot, hogy az ember csak kapkodja jobbra-balra a fejét, aztán ismét megkedveli és kezdődik előröl ez a körforgás.

Borító: 5/5* – A magyar borító elég nagy port kevert, mert sokak szerint “ponyva” és “gagyi”. Az én véleményem szöges ellentétben áll ezeknek az emberekével. Szerintem figyelemfelkeltő és illik a történethez. Van stílusa és a karakteres. Nem unalmas és nem a jól bevált “sablonborító” módszert alkalmazzák rajta. Úgy jó, ahogy van. Arról meg, hogy ponyva e vagy sem vitatkozhatnánk a végtelenségig. Szerintem nem, és pont.

Nagyon-nagyon csipázom Carolynt. Ritkán tudom megkedvelni a női főhősöket, de őt sikerült.Úgy volt őrült, hogy közben neki volt a legmagasabb IQ-ja a regényben. És úgy volt eszes, hogy közben mindenki egy elmebetegnek nézte. Jelentősen nagy a kontarszt a személyiségében. Az egyik pillanatban még teljesen normális és aranyos, a másikban meg már kést szorít a torkodhoz és őrült módjára röhög. Ez a két oldala váltakozik a mű folyamán. Veszettül szimpatikus az ő karaktere. A regény “végén” egy akkora csavart hoz a történet folyásába, hogy meglepetésemben olyannyira lefagytam, hogy fél percig csak ültem mereven és bámultam magam elé. Nem egy kiszámítható nő az hótziher. Felettébb jó dialektusok alakulnak ki, amikor ő az egyik beszélgetőpartner. Csípős a nyelve, van esze és nem egy szerelemtől elvakult buta liba. Számomra ő a tökéletes “bakfis”.

Mellette még Seteve volt az, akit eléggé kamáztam. Carolyn abszolút ellentéte. Mégis nem tudja nem szeretni az ember, ahogy mindenre rákérdez, mindent megkérdőjelez, ironizál és aggódik az emberiség sorsáért. Egy idő után már kezdett gyanús lenni ez a túlzott emberségessége, de aztán beletörődtem. Nem lehet mindenki antiszociális.

A harmadik nagy favorizáltam David volt. Egyértelműen ő a “rosszfiú” a történetben, de ez azért nem teljesen igaz. Igen, tisztában vagyok vele, hogy egy őrült pszichopata, kit bárkit lemészárolna, csak mert nem úgy áll a lábszőre, ahogy az neki tetszik, de ennek ellenére sem hülye. Meglepő, de viszonylag intelligens, nem annyira, mint Carolyn, de Davidnek meg ott van a fizikai ereje. Szerettem a dührohamait, a kitöréseit és fellángolásait. El kell ismernem, ő egy beteg ember, de azért azt is hozzá kell tennem, hogy nem kizárólag saját akaratából lett ilyen.

Fontos szereplőként még meg kell említeni Apát. Aki ugyan csak a mű utolsó fejezeteiben tűnik fel, és ott is csak egy igen rövid időre, de végig szó van róla, és ha úgy tetszik, valójában ő mozgatja a háttérből az eseményeket. Az ő úgynevezett halála kezdi beindítani a történetet, ő tette olyanná a szereplőket, amilyenek. Gyakorlatilag ő alakította ki a regény kezdeti helyzetét.

Erwin, Carolyn melett, mondhatjuk a másik főszereplőnk, mivel elég részletesen megismerjük és nagy szerepe van a történet alakulásában is. Egy sokat megélt háborús veterán, de Carolynnal még ő sem tud mit kezdeni. A nő őt is úgy rángatja akár egy rongybabát. Viszont ez a férfi hihetetlen fazon! Az egyik legeredetibb karakter ebben a regénybe. Mit ebben a regényben?! Az egész könyves univerzumban! Van benne kurázsi, az már biztos.

Hawkins úrnak van egy nagyon sajátos és egyedi stílusa. Úgy borzongató és hideg rázós az egész történet, hogy közben sok helyütt nevetséges és felettébb kedélyes. Nehéz elérni ezt a tökéletes összhangot, hát, van akinek összejön. A sztoriban több műfaj elegyedik egymással. Van benne horror, thriller valamint fantasy is. Tökéletes keverék. Hawkins nagyon jól ellensúlyozta egymással a műfajokat, egyik sem lett erőteljesebb a másiknál. Azt azért meg kell említeni, hogy a durva, trágár és obszcén kifejezésekből itt sincsen hiány, de ez nem zavart. Úgy éreztem szükséges, hogy így legyen megírva. Ez volt a karakterekhez illő stílus. Meg hát, mit mond a jó magyar ember, ha kiakad: Ó, hogy ba*@&# meg! A regényben is nagyjából erről volt szó.

Ehhez a könyvhöz is gyomor kell. Van benne belezés, emberszétszakítás és minden, mi szem szájnak ingere. Ezért is fontos megjegyezni, hogy a fejlődő lelkű kis emberkéknek nem igazán javaslom, mert elég szadista és morbid leírásokat is találunk benne.
Szeretem a mitológián alapuló történeteket. És Mr. Hawkins ezt ha tudatosan csinálta, ha nem, bizony az azték mitológia elemeit használta fel. Nagyon szimpatikus. Főleg, hogy eddig még nem igazán találkoztam hasonló művel.

A regény középpontjában istenek állnak. Hiába nevezik őket “embereknek” nem azok. Sokkal többek, mint a halandók. Már természetfelettinek mondható képességekkel rendelkeznek. Van ez az Apa és az ő “gyermekei”. Ezek a kölkek egy egy “tudás” fizikai megtestesülései (háború, állatok, nyelvek, gyógyítás…). Apa az összes tudásnak a birtokában van, de “már nem akar tovább istent játszani”, így kénytelen örököst választani. Ezért meghal. Az utódok annyit észlelnek, hogy szeretett apafigurájuk halott és, hogy a Könyvtárat, ahol eddig éltek, nem tudják megközelíteni. Összegyűlnek és hosszasan tanácskoznak. Carolyn eközben a háttérben szervezkedik. Nem csak Apa megtalálása, hanem a bosszú is vezérli. Gyűlöli Davidet. Tiszta szívből. És semmi nem állíthatja meg, hogy elérje a célját. Bárkit kihasznál, bárkit megöl.

A világ nagyon mélységekbe menő, aprólékos, de a leírása nincs bő lére eresztve. Kevés szó, de sokat mond. Hawkins hatalmas anyaggal dolgozott, és ahhoz képest “rövid” lett a regény (elvileg sorozatnak van tervezve).
Nem tudom mihez hasonlítani ezt a könyvet. Sem stílusban, sem műfajötvözetben. Nem is érdemes hasonlítgatni. Az író most debütált és nagyot szólt, reméljük a vízhangja is nagy lesz neki.

A regény utolsó negyedében van egy akkora fordulat, hogy majd hanyatt estem, mikor elolvastam. Őszintén nem számítottam erre a végkifejlettre. Hatalmasat dobott az egész történeten. Határozottan ez volt a tetőpont. Innentől már csak a lezárás volt hátra. Természetesen az egész műben voltak még ezen kívül is kisebb-nagyobb csavarok, de ez az egy volt az, ami úgy igazán megdöbbentett és letaglózott. Végig úgy csűrve-csavarva van a sztori, hogy még a végén is elég nehéz összerakni a szálakat, ezért ajánlatos egyszer sem elbambulni olvasás közben, mert fél percre nem figyelsz és már nem érted a véget. Nyugtázom: bonyolult, több szálon futó mű.

Szeretem az olyan fantasykat, ahol a moder világ elegyedik egy echte fantasyval. Itt is majdnem ez a helyzet. Vannak kardok, de a pisztolynak is jelentős szerepe van. Vannak különleges képességű eberek, de a katonai haderő is feltűnik a színen. Be kell valljam, először paráztam is emiatt. Azt gondoltam, hogy ebben a könyvben csak és kizárólag lőfegyveres harcok lesznek. De aztán kellemeset csalódtam.

Elvárások nélkül indultam neki a történetnek. Eddig semmit nem hallottam róla, de aztán felkeltette a fülszöveg és a borító az érdeklődésemet. Így megvettem. És micsoda szerencse, hogy megvettem! Mert a 2016-os év egyik kedvenc regénye lett számomra! A fantasy rajongóinak mindenképp érdemes elolvasni, de azoknak is, akik valami igazán egyedire vágynak, mert ehhez foghatót még biztos nem pipáltak!

Minden van ebben a műben, amit én elvárok. Sötét humor (főként David jeleneteire jellemző), részletes világfelépítés, kiváló főszereplők. Az élményt nem lehet szavakba önteni. Egyszerűen fantasztikális lett! Én megszerettem minden sorát és minden betűjét, minden karakterét és minden eseményszálát. Olvasni kell és kész! A borító meg senkit ne rettentsen vissza, ennek a műnek a hangulatát szinte teljességgel lehetetlen visszaadni.

Forrás: Szubjektív Archívum