Ronil Caine: Rémteremtő

Ronil Caine először a Galaktika Start Könyvek-sorozat keretén belül kapott lehetőséget a megjelenésre, mint elsőkönyves szerző. Akkor a Lilian című sci-fi regényében a klónozás lehetőségeit járta körbe egy kalandos történeten keresztül. Most azonban, bár maradt a sci-fi és a thriller vonal, becsempészett egy kis horrort is a Rémteremtőbe. Ezen szál miatt egy kicsit ódzkodva kezdtem bele a regénybe, ugyanis a horror nem az én műfajom.

A történet ismerős lehet a japán manga és anime kedvelők, illetve a Netflix előfizetők körében, de erre később fogok kitérni. Először nézzük, hogy miről is szól valójában a Rémteremtő.

Daisuke Ayden (Dai) apja árnyékában él, aki egy elismert agykutató és éppen egy olyan agyszkenner kifejlesztésén dolgozik tudóstársaival, mely képes lehet vizuálisan megjeleníteni a gondolatokat. Dai és barátja Arti (Arthur Carvell Reed), Dr. Ayden kutatását felhasználva egy olyan projekten dolgoznak, mellyel nem csak a számítógép képernyőjén lennének képes a gondolatot képek formájában megjeleníteni, hanem mintegy megalkotva, létrehozva egy háromdimenziós kivetülését is.

Hosszú évek munkája kezdett beérni, amikor a prototípuson végzett kísérletek végre eredményt hoztak, és a két fiatal örömmel tapasztalta, hogy a berendezés működik. Azonban csak akkor lett igazán nagy a meglepetés, amikor az elképzelt Tesla ki is lépett a lemezek közül és mindaddig nem vált köddé, még a megidéző rá koncentrált. Azaz, rájöttek, hogy a gondolatot nem csak megjeleníteni tudják, hanem a valós térben mozgatni is.

Dr. Ayden azért vágott bele a kutatásba, mert amikor felesége egy baleset következtében kómába esett, szeretett volna vele kommunikálni. Kíváncsi volt rá, hogy a betegágy mellet elmondott érzések és gondolatok eljutnak-e felesége tudatáig és válaszol-e neki gondolatban? A tragédia keltette életre a kutatást, mely végül egy újabb, sokkal súlyosabb tragédiához vezetett, azaz Dai ámokfutásához.

Ronil Caine történetében a mai tudományos felfedezéseket és eredményeket gondolta tovább. Az alapokat megértjük, ha megnézzük a lenn látható előadást Michio Kaku amerikai fizikus tolmácsolásában. A regény elején a szerző bemutatja a továbbgondolt eredményeket és rávilágít, hogy milyen előnyökkel is járna, ha a gondolatokat képek formájában meg tudnánk jeleníteni. A gyógyászatban és a bűnüldözésben igen nagy hasznát lehetne venni. Igen ám, de minden éremnek két oldala van, és a szerző ezek ismertetését sem rejti véka alá. A szólásszabadságunk már korlátozva van, és még a szabadnak mondott interneten is működik a cenzúra. Mi lesz akkor, ha minden ember fejébe ültetnek majd egy gondolatszkennert, amivel ellenőrizni tudják az állampolgárokat? Akkor születik meg az igazi gondolatrendőrség és tűnik el az egyéni szabadság utolsó szikrája.

A tudományos rész körülbelül addig tart, még Caine bemutatja Dr. Ayden találmányát és a körülötte kialakuló vitát. Ezt követően áttevődik a cselekmény Daira és Artira, amivel kezdetét veszi egy Death Note-féle igazságosztó kaland és ámokfutás.

Kénytelen vagyok a molyos értékelésemet felülbírálni, ugyanis amikor a könyvet olvastam és az értékelést írtam, csak halvány emlékeim voltak a Death Note filmről, amit valamikor 6-8 évvel ezelőtt láttam. Annyira nem fogott meg a film, de derengett valami a történetből. A könyvet megpróbáltam úgy olvasni, hogy nem vonok párhuzamot a két alkotás között, ami többnyire sikerült is. Azonban a bejegyzés megírása előtt belenéztem a Death Note című animesorozat első részébe, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mekkora az átfedés. Talán csak a kiindulási pont és az eszköz más a két alkotás között. Az egyik fantasy alapokra helyezi a történetet, a másik tudományos alapokat hoz létre neki. Úgy látszik, hogy a remake-ek korát éljük.

Eltekintve a hasonlóságoktól, megpróbálom a kötetet irodalmi szempontból elemezni és kitérni az előnyeire, illetve a hátrányaira.

Az érződik a történeten, hogy a szerző beleásta magát az agykutatás ezen részébe és megpróbálta feldolgozni a tudomány jelenlegi állása szerinti állapotot, illetve továbbgondolni, hogy milyen irányt is vehet ez a kutatás. A történetszálat izgalmasra feszítette, és csak olykor-olykor szakította meg egy-egy szereplő múltjának vagy jelenének bemutatásával, ami érthetőbbé tette a motivációjukat. Annak ellenére, hogy a szereplők rendelkeztek egyéni történettel, valahogy mégsem sikerült jól a megalkotásuk. Caine minden igyekezete ellenére nem sikerült lélekkel felruházni őket, és így olyan hatást keltettek, mintha csak sakkbábuk lennének az élet tábláján, ahol bár tudjuk, hogy mik voltak az előző lépéseik, nem tudtak kilépni a bábu szerepéből. Ennek következtében egyikükért sem tudtam lelkesedni, de még gyűlölni sem tudtam őket. Semmi érzelmi húrt nem pendítettek meg bennem. Erre akkor döbbentem rá, amikor a nyomozócsoport az egyik tagját elveszítette. Pontosan olyan közömbösen léptem túl a halálán, ahogy a társai is tették.

Az igazságosztó Dai és a nyomozócsoport macska-egér játéka jól fel lett építve. A ember nem tudja letenni a könyvet, mert arra vár, hogy valaki hibázzon és végre kimozduljon a nyomozás a holtpontból. A nyomozók és Dai közötti nézőpontváltások jót tettek a történetnek, mert láttuk mindkét fél mozgását és törekvéseit, illetve a buktatókat, melyeket ki kellett kerülniük. Kíváncsian vártam azt a pontot, amikor valaki hibázik, vagy egy véletlennek köszönhetően közelebb kerülnek a megoldáshoz a nyomozók. Több ilyennek előkerült a lehetősége, és Ronil Caine meg tudott lepni azzal, ahogy kezelte ezeket a helyzeteket és tette még izgalmasabbá a két fél küzdelmét.

A történetben egy szerelmi szál is helyet kapott, azonban nem tudott kibontakozni, inkább csak a színfalak mögül tűnt fel olykor-olykor egy pillanatra. Mondanám, hogy semmi szükség nem volt rá, és ez nélkül is működött volna a történet, de a végkifejletben egy kis szerephez jutott. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy vagy nagyobb hangsúlyt kellett volna kapnia, amivel jobban belelátunk Dai lelkébe, vagy teljesen ki kellett volna hagyni és a végkifejlethez egy másik utat kellett volna választani.

Aki nem hallott még a Death Note-ról, nem olvasta és nem látta, annak kitűnő szórakozást nyújt a regény. Megvan benne minden, ami egy jó, tudományos alapokon nyugvó thriller-horror történethez kell. Olvasás közben igen érdekes kérdések merülhetnek fel az emberben, ami az erkölcsi hozzáállást illeti. Vajon az, aki kivégzi a gyilkosokat, pedofilokat, bűnelkövetőket, akik az igazságszolgáltatás kezei közül állandóan kicsúsznak, az szuperhős, vagy maga is tömeggyilkos? Mi van akkor, ha ez a személy, vagy éppen csoport úgy érzi, hogy az ő vállán nyugszik a világ rendje, és mintegy isten próbál igazságot tenni? De mivel nem isten, így nem tudhatja azt sem, hogy valóban bűnös az, akit annak tartanak, vagy csak rosszkor volt rossz helyen? És ha azért kell gyilkolnia ártatlanokat, hogy saját magát megvédje a lebukástól, akkor milyen erkölcsi iránymutatást szab magának és másoknak?

Érdekes és izgalmas történet, ami rámutat a világunk döcögő és olykor hibásan működő igazságszolgáltatására, kihangsúlyozva, hogy mindig vannak olyanok, akikre nem érvényes a törvény, vagy éppen a politikai-, gazdasági lehetőségeiket kihasználva kibújnak a felelősségre vonás alól. Másrészt, mindig lesznek olyanok, akiket ártatlanul meghurcolnak és mások helyett viszik el a balhét.

Forrás: Letya.hu