Richelle Mead: Vámpírakadémia | a szerelem és a vámpírok

Nagyon nagyon nagyon kedvelem Richelle Mead stílusát, a karaktereit, hogy egy csavaros történetet írt meg egy izgalmas világban, de a hideglelés kerülget attól, hogy a vámpírok  neve valamiért örökérvényesen összeforrt a tömény, nyálas, cukros, rózsaszín szerelemmel. Persze nem egészen erről van szó Mead kisasszony könyvében, engem mégis rettentően irritált, mert teljesen logikátlan és értelmetlen és idegesítő és haszontalan és mondhatnám még a jelzőket, hogy ragozzam, de nem volt a fő szerelmi szál. Ennek ellenére is le vagyok taglózva ettől a regénytől és szerelmese vagyok, úgyhogy nagyon ácsingózom már egy második részre, de valahogy 13000 forintot sajnálok egy darab, 200 oldalas könyvre kiadni. Igen, ritkaság, ha van belőle egy példány, de azért na… mindennek van egy határa. (Kiadónak innen is üzenem: nyomtassatok még pár példányt! MOST!)

Szerző: Richelle Mead Kiadó: Agave könyvek Kiadás éve: 2009 Oldalszám: 236 oldal

Fülszöveg:

A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

A borító egy katasztrófa. Nem tudom, hogy ki, mikor és legfőképpen miért találta ezt ki, de sürgősen kell vele valamit kezdeni, mert ez a regény ennél sokkalta többet érdemelne. Voltak próbálkozások, de mindegyik elhasalt, ehhez a könyvhöz sajnos még életemben nem láttam szép borítót. Várom a pillanatot, amikor majd valaki mutat egyet, de az nem ma lesz… Az alapötlet egyébként tetszik. Főleg, hogy ilyen erős a kontraszt a lány arca és a háttér között. Kár, hogy a modell olyan rettentően műnek néz ki. A smink nagyon furán hat rajta. Értem én, hogy Rose akar lenni, de valahogy nagyon nem. Előbb asszociálnék egy lenge nemi életű nőszemélyre, mint a harcos “amazonra”. A háttér is cefetül néz ki, olyan, mintha Paint-ben csinálták volna az egészet. Egyetlen kiemelkedően jó dolog van a borítón, a cím. Egyszerű betűtípus, ami fehér. Ezen nem volt mit elrontani szerencsére.

Most, hogy kitomboltam magam a fertelmes borítóval kapcsolatban, azonnal rátérnék a kritika érdemi részére, melyben kifejtem gondolataimat és érzelmeimet a könyvvel kapcsolatban. A szerelmi szálakat még mindig nem szeretem. Főként nem a YA regényekben, mert… rettentő egyszerűek, lebutítottak és teljességgel kiszámíthatóak, mert szinte minden könyvben ugyanaz lesz a szerelmesek sorsa. Csupán minimális eltérések vannak a kontextus függvényében. És ez rettentő frusztráló, hiszen alapvetően nem a romantikával lenne gondom, hiszen ha jól meg van oldva, ötletesen van kitalálva és egy pici újat is tud hozni bele a szerző, akkor tök jó, színesíti mind a történetet, mind a karakterek jellemét. De amikor már századjára olvasom el ugyanazt a szerelmi szálat csak egyszer vámpírokkal, máskor emberekkel, harmadszor meg földönkívüliekkel, akkor már kiakadok és a pokolra kívánom a romantikát minden atomjával együtt. Sajnos a Vámpírakadémiánál sem tudtam ezt a szálat megszeretni, mert ugyanolyan klisés volt, mint amilyet a YA művektől megszokta. Azért bánom legjobban, hogy csak ilyen semmitmondó lett, mert két nagyon jó szereplő adott volt, akárcsak a szituáció, de valahogy mégsem. Rose és Dimitrij nagyon ütős páros lehetett volna, számomra mégsem váltak szerethetővé. Egyszerűen nem működött köztük a kémia, hogy ezzel a szófordulattal éljek. Tudtam előre kvázi minden mondatukat, láttam előre az összes történést és a végkifejletet. Rettentően unalmas volt, pláne, hogy teljesen ellentmondott az egész Rose karakterének. Legalábbis nekem furcsa volt. Nem éreztem úgy, hogy kellene ez az egész pont ebbe a könyve, Így is volt benne annyi szál, cselekmény és szereplő, hogy teljességgel felesleges volt még ezt is beleszuszakolni, mert nekem így már tényleg nagyon zsúfolt lett az egész történet. A mondás is úgy tartja: a kevesebb néha több. Jó lett volna ezt ennél a műnél is figyelembe venni.

Elmondtam már szerintem mindent, amit gyűlöltem és rühelltem Richelle Mead regényében, úgyhogy jöjjenek végre a pozitívumok. Hál égnek ebből sokkalta több volt, mint negatívumból, nem hiába tudtam megszeretni a regényt még a katasztrofális szerelmi szál ellenére is. Ami leginkább bevonzott és ott is tartott, hogy bizony olvassam ezt végig az a szerző stílusa volt. Remek hangulatot teremtett, kissé hajazott a klasszikus vámpírtörténetekre, de az iskolás regények elemi is fellelhetőek voltak benne, lévén, hogy egy akadémiáról beszélünk és mindemellett egy erős krimis beütése is volt az egésznek. Eleinte furcsa volt, az akadémia kissé idegesített is, de hála a remek hangulatnak és írásmódnak, rettentő gyorsan megszoktam. Érdekes volt, ahogy az iskolai nyüzsgés, stressz, izgalom és vidámság keveredett a vámpírok egyfajta sötét és morózus kisugárzásával. Nagyon nehezen elképzelhető, de mindenképpen ütős elegy lett a vége, ami a mű legeslegvégéig fent tartotta az érdeklődésemet, megbéklyózott, hogy mihamarabb olvassam ki, mert egyszerűen letehetetlen volt. Bár ez nem csak a hangulatnak, hanem a pörgős, gyors ütemet diktáló cselekménynek betudható.

Akkor beszéljünk a történetről, ha már így megemlítettem. Ez szintén egy zseniális pontja a műnek. A misztikum és a krimi olyan ködös, homályos és izgalmas eleggyé gyúródik benne össze, hogy konkrétan lementem tőle hídba. A cselekmény talán első nézésre egyszerűnek hathat, de a fülszöveg tényleg csak a felszínét mutatja meg az egésznek. Fordulatokban gazdag, teljességgel kiszámíthatatlan és váratlan a történet, a feszültség egészen a regény végéig megmarad, hiszen tényleg csak az utolsó fejezetekben derül ki a mindenség, hogy kimithogyanmerremeddigmiért. Maga az alaptörténet meglehetősen egyszerű, nincs túlbonyolítva, de ahogy haladunk előre, ahogy kibontakoznak az események és megismerjük a fontosabb karaktereket, úgy válik egyre bonyolultabbé és kuszábbá a sztori. Először azt hittem, hogy egy kliséhalmazt fogok olvasni. Legalábbis a fülszöveg ezt sejtette velem, de legnagyobb meglepetésemre nem. Kellemeset csalódtam, mert ugyan nincs új a nap alatt, Richelle Mead-nek mégiscsak sikerült valami egyedit produkálni, rácáfolva ezzel a mondásra.

Rose, az egyik főszereplő lány számomra kezdetben nagyon szimpatikus volt, de amint bejött a mumus, a szerelmi szál, elvesztettem iránta az érdeklődésemet, nagyot csalódtam benne. Ugyanígy vagyok Dimitrij-jel is. Mindketten hihetetlen ütős (szó szerint…) és veszedelmes szereplők, hősök ugyan, akik sok mindent feláldoznak, segítenek a barátaikon, meg a többi szokásos, mégis egy idő után unalmassá váltak, nem igazán fejlődtek semerre, már kész jellemek voltak, tehát nem igazén tudtak se jó, se rossz irányba változni. Viszont Lissa számomra hatalmas meglepetés volt. A könyv elején tiszta szívemből gyűlöltem, aztán nem is tudok rá konkrét okot mondani, de megszerettem, mert ő valahonnan valahová jutott. Érdekes volt a karaktere. Tipikusan jókislány, amolyan iskola szépe, de ő sokkal több ennél. Okos, leleményes, érzelmes, nincs teljesen rászorulva mások segítségére, ha kell, maga is képes boldogulni, ámbár mégsem annyira erős és hősies, mint társnője Rose, aki a megtestesült bátorság és hűség. Természetesen az über alles szereplő nekem megint csak a fura, bogaras, kissé goth alak lett, Christian, akiről sajnos nem tudunk meg kellő információt, csak annyit, hogy Lissa nagy szerelme, meg persze, hogy Rose nem bízik benne. Ejj, ez az elfogultság! Miért a külseje miatt ítélik meg szegényemet? Pedig én úgy szeretem…

Összegezve: jó történet, jó karakterek, kiváló stílus, némi szánalomszagú romantikakezdemény. A YA fantasy kedvelőinek mindenképp ajánlom, de azok is bátran kezdjenek csak bele, akiket érdekelnek a vámpírok, de nem Alkonyat szinten, mert nekik egész jó bevezető lehet. Inkább lányoknak tudom ajánlani, de figyelj, ha te srác vagy és felkeltette az érdeklődésedet, akkor hajrá! Szuverén jogod, én csak örülök, hogy felbuzdítottalak az olvasásra.

Forrás: Szubjektív Archívum