Rachel Kushner: A Mars klub

Kushner Man booker-díjra jelölt könyvéről, A Mars klubról, azt nyilatkozta egy interjúban, hogy kifejezetten arra szolgál, hogy fényt derítsen a Kaliforniában bebörtönzött nők valódi tapasztalataira. Nem arról szól, amit a különböző jelentések lapjain publikálnak egy bizonyos szempont, vagy irányvonal mentén és nem is a politikai propaganda nyomására megjelentetett negatív vagy pozitív benyomások összességét szajkózza a női fegyintézetekről. Ezért (is) vetettem magam nagy érdeklődéssel a kötetbe, ami egyrészt beszippantott, másrészt hagyott bennem hiányérzetet. Mondom is miért...

Romy Hall kétszeres életfogytiglani büntetésének megkezdésével indít a sztori, a stanville-i női börtönből, a kaliforniai Central Valleyben. Egy fegyencjáraton utazunk több más elítélt nővel egy buszon, akikről már a regény kezdetekor kiderül, hogy más-más háttérrel, etnikummal és történettel rendelkeznek. A könyv felütése igencsak erős, van itt babát váró női rab, meg babát megölt női rab, erőszakos bántalmazó, fehér felsőbbrendű, illetve egy olyan hölgy is, akiről semmi nem derül ki, tekintve, hogy a célállomás előtt nem sokkal meghal. Az őrök végtelen közönye, ridegsége megdöbbentő. Nem a trágár beszéd, nem a sértések, még csak nem is a bántalmazások, ami a legnagyobb sebet üti az olvasón, hanem a közöny. Egyszerűen nem kezelik sem Romyt, sem a többi bebörtönzött nőt emberként. Sokszor visszautal a történet például az őrök véleményére az anyaság-elítéltség kapcsán: gondolkodott volna akkor anyaként, mielőtt bűnt követett el, innentől neki már semmihez nincs joga.

„Ha engedelmeskedsz a szabályaiknak, még több szabályt hoznak. Vagy megküzdesz másokkal, vagy a végén semmid se marad.”

Tényleg nincs. A rendszer nem törődik velük. Illetve csak annyiban, hogy a szabályait minden áron és eszközzel betartassa. Az erőszak persze virágzik mindkét oldalon, egy ilyen közegben már nincs hiteles forrás aki megmondhatná mi a jó és mi a rossz, az erkölcsi mutatók ugyan még élnek, csak a hangsúlyok tolódtak el. A tehetetlenség pedig újra és újra erőszakot szül.

„Az erőszak szó kiüresedett és közhelyessé vált a túl gyakori használattól, de még mindig volt hatalma, még mindig volt jelentése, sőt, egyszerre több is. Jelentett kemény cselekedeteket, amilyen valakinek az agyonverése. De mostanra már jelentett elvontabb dolgokat is, az emberek megfosztását a munkától, biztonságos otthontól, a megfelelő iskoláztatás lehetőségétől.”

A regény egyik erőssége számomra az atmoszférateremtő ereje volt; a nihilt, a reménytelenséget, a fertőtlenítőszaggal kevert mocskot, a szürkeséget kristálytisztán láttam magam előtt. A női karakterek sokszínűsége kedvemre való volt, sokkal kézzel foghatóbbá, életszagúbbá és szerethetőbbé tette a könyvet. Conan pl. a transznemű izomember rengeteg jelenetet elvitt a humorával, aztán számos szereplő megnyilvánult az önzetlen, önfeláldozó, barátságos oldaláról, melyek tovább mélyítették az alakok színességét. Nem, nem éreztem a kötetet szürkének egyáltalán.

Ugyanakkor A Mars klub hiányossága itt, ezen a téren jelentkezik. Kushner azt mondja, regényét egyfajta bepillantásnak tekinti, hogy az olvasók meggyőződhessenek azoknak a valóságos embereknek a széles köréről, akiket az állam láthatatlanná tett, kiradírozott a társadalomból. A kötetben végigvonul a sztereotípiákkal való szembesítés, úgy is, mint férfi-nő, másság-heteroszexualitás, más etnikum-fehér bőrű amerikai.

„Észrevették már, hogy a nők lehetnek közönségesek, de férfiak soha? Soha nem hallani, hogy egy férfira azt mondják, közönséges. A közönséges férfi annyit tesz, átlagos férfi, egy tipikus férfi, egy illedelmes, keményen melózó valaki, szerény álmokkal és forrásokkal. Egy közönséges nő, az egy olcsónak kinéző nő. Egy olcsónak kinéző nő, az olyan nő, akit nem kell tisztelni. Egy nő, akit nem kell tisztelni, az olyan nő, akinek megvan az ára. Az alacsony ára.”

Valós emberek valós idejű problémáit, a fentiek alapján pedig több nézőpont több sztoriját várná az ember. De sajnos nem így van. A Mars klub öt ember történetével szolgál, akik közül ráadásul három férfi. A váltott szemszög tehát megvan, öt sors szálai futnak össze, Romyén kívül megismerhetjük a szobatársa Fernandez, a tanára Gordon Hauser, egy mocskos zsaru Doc, valamint Kurt Kennedy történetét, azét a férfiét, aki miatt Romy rács mögé került. Ötük közül csupán egy nem fehér, Fernandez. Annyi jó arcot és karaktert varázsolt Kushner ebbe a könyvbe, hogy nem értem, miért csak egy rövid szerepet, vagy egy befejezetlen ívű bekezdést adott nekik itt-ott. Conan csak néhol villan fel, többnyire Romy belső monológjai után, de szívesen olvastam volna még Laura Lippmann indítékairól és őrületéről, vagy a cellák királynőjéről, Betty LeFrance-ról.

„A zárka csendje az, ahol a valódi kérdések visszhangzani kezdenek egy nő fejében. Az egyetlen valódi kérdés, amire lehetetlen válaszolni. Az, hogy miért tetted.”

A női karakterek szinte csak sémáikban erősek: hogyan kerültek kapcsolatba a bűnnel, milyen elcseszett kapcsolatuk volt az őket körülvevő férfiakkal, merre siklott ki az életük már gyerekkorukban, s hogy mennyire küzdenek a semmiből a gyermekükért, szerelemért, figyelemért stb. Az egyetlen szereplő, aki új perspektívát hoz a kötetbe és a börtön napokba, az Gordon Hauser. Ő az, aki tanárként ki- és beléphet a börtönből, aki összeköti a kinti világot a bentivel, aki empátiájával próbál segíteni, reményt vinni a benti reménytelenségbe. Hausert egyszerre nyűgözi le és riasztja el a börtönlakók élete, mindannyiuk patrónusa, ugyanakkor próbál határvonalat húzni a jószándék és a érzelmi öngyilkosság között.

Összességében tehát van egy regényünk, ami arra hivatott, hogy bemutassa, milyen igazából az élet egy női börtönben, Kaliforniában. Ugyanekkor ezt három fehér férfi szemszögéből teszi meg (akik közül az egyik érthető módon meghal, és így vajmi keveset szerepel; a másik pedig egyszer csak felszívódik); egy latin amerikai fiatal nőéből, aki egy igen-igen kicsi mellékszereppel bír; valamint egy fehér sztriptíztáncosnőéből, akinek veszte lesz az út, amelyen jár, és munkahelye a Mars klub. Azért ez különös.

Félreértés ne essék, ez nem egy rossz regény! Sőt! Ez egy jó könyv! Kushner remekül ír, a szürke porlepte Kaliforniát, amit csak a női börtönruhák narancssárgája tarkít, úgy festette le, ahogy már nagyon régen nem olvastam, kortárs írótól pedig szerintem még egyáltalán nem. Azt gondolom, a női börtönéletről magáról is jól ír, anélkül, hogy szájbarágós, vagy klisés lenne, bemutatta azokat a kellemetlen aspektusokat, amelyek kizárólagosan egy női börtön sajátosságai, és amelyekkel nőként nagyon is tudtam azonosulni. Minden mondatából egyértelműen kitűnik, hogy sokat kutatott a témában, határozott és átgondolt véleménye van az amerikai büntetés-végrehajtásról. Saját, valamint társai gyermekkorát, mint az ahol-minden-eldől színterét mutatja be, majd állítja ebbe a sorba saját gyermekét is, akit bekebelez a rendszer, akire jogot formálni többé nincs esélye.

„Rajta van az útján, ahogy én is az enyémen. Az élet sokáig ment előre. Életet adtam neki. Ez elég nagy adomány. A semmi ellentéte. A semmi ellentéte pedig nem a valami. Hanem a minden.”

Valószínűleg ez a három szál futott szét az írónő kezéből, aki több dolgot szeretett volna összegyúrni, s amelyek szétáradtak egy olyan szövegben, mely végül nem kötelezte el magát egyik mellett sem.

Forrás: Véda hangulatai