R. J. Hendon: Korcsok

R. J. Hendon (Juhász Roland) neve nem ismeretlen számomra, hiszen a scifi.hu főszerkesztőjéről van szó, ahol szintén megjelennek a bejegyzéseim. A munkásságával azonban csak a közelmúltban kezdtem megismerkedni. A Korcsok az első regénye, ami hagyományos könyvkiadónál jelent meg, és egy trilógia első része is egyben. Korábban már jelent meg regénye magánkiadásban, de maga az író is a Korcsokat tekinti az elsőnek. Mielőtt nekikezdtem az olvasásának, pár novellát elolvastam a szerzőtől, amik a Galaktikában jelentek meg. Már csak azért is, hogy ismerkedjek a stílusával és a történetvezetésével, mielőtt belevetem magam egy újabb trilógiába.

A Korcsok, ahogy a fülszöveg is sejteti, egy YA-disztópikus történetre hajaz. Mielőtt azonban nekikezdtem volna a regénynek, Roland biztosított róla, hogy ez nem az a tipikus YA, és nem is olyan disztópia, amit az olvasók megszoktak. Nos, elolvasva a történetet, azt kell mondanom, hogy ha a szerzőnek ez nem disztópia, akkor mi az?! Ugyanis a felvázolt világ, bár élhető, mégis brutális.

Kezdjük az elején... Nem vagyok oda sem a YA történetekért, sem az olyanokért, ahol állatok a főszereplők (esetünkben a kutyák). Így egy kicsit szkeptikusan kezdtem bele a regény olvasásába. Az elején rögtön egy brutális kutyatámadásnak lehetünk tanúi, ahol az áldozatok gyerekek. Lassan megismerkedünk Ranyvel, a tízéves kislánnyal, aki túlélte a támadást. Színre lép dr. Lorens, a helyi korcs-szakértő, aki a sötétben tapogatózik a kutyákat illetően, hiszen Overtoun városa természetidegen, ahol nincsenek állatok és rendszeresen fertőtlenítik az utcákat is, hogy a résekben megbúvó növények is elpusztuljanak. Igen, ez az 5. évezred világa, ahol a nagy katasztrófát követően kevés ember maradt és azok többsége falak mögé menekült a természet elől.

Nemsokára az is kiderül, hogy Rany és nővére Soya nem overtouniak, hanem a barbárok közösségéből származnak, akik a város melletti Kráterben laknak és szigorú szabályok mentén kereskednek a városiakkal. A két barbár gyermek Mrs. Seren gyámsága alatt nevelkedik, aki unokáiként kezeli őket és titkolja származásukat. Ahogy az lenni szokott, az idilli élet egyszer csak tragédiába torkollik, amikor kiderül a gyerekek valódi kiléte... és Ranyről más is.

A történet kicsit lassan indul be, leszámítva a korcsok támadását. Megismerhetjük az utópisztikusnak tűnő Overtount, és kicsivel később a Kráter társadalmát is. Bepillantást nyerhetünk a korcsok életébe is, azaz, hogy hogyan élik túl a város alatti csatornákban és idővel az is kiderül, hogy miért olyan agresszívek az overtouni emberekkel szemben.

A tragédiát követően lassan felpörögnek az események és egyre jobban magával rántja az olvasót a történet. Egyre több információt csöpögtet Hendon, aminek köszönhetően az elején még furcsának tűnő részek is lassan a helyükre kerülnek. A történet előrehaladtával pedig egyre jobban azt érzi az ember, hogy nem YA könyvet tart a kezében, hiszen annak ellenére, hogy Rany tíz éves, sokkal többről van itt szó, mint egy tizenéves lelki fejlődéséről. Bár igaz, hogy Rany lelki vívódásai és önmaga megismerése nevezhető fejlődéstörténetnek, mégsem sorolnám a YA kategóriába.

Amikor megismertem Overtoun lakosságának, társadalmának és az uralkodó családnak a történetét, megborzongtam. Egy igazi utópiába csomagolt disztópia, ami akár valósággá is válhat, és elnézve, hogy merre tart az emberiség, nem kizárt, hogy ez be is következik.

A regényen érződik, hogy sok munka áll benne és nagyon részletesen van felépítve, megtervezve minden mozzanata. Nincs jó vagy rossz oldal, mindössze emberek és kutyák. A karakterek kidolgozottak és nem idealizáltak. A kis Rany sem egy szuperhős, mindössze egy különleges tehetséggel rendelkező kislány, ami értékessé teszi őt az uralkodó család, a Mentmore-ok számára. Ráadásul Hendon olyan mesterien építette fel az eseményeket, hogy még engem is sikerült csőbe húznia. Éreztem én, hogy valami nincs rendben a barbárok egyik csoportjával, de nem esett le, hogy mire készülnek. Amikor bekövetkezett az esemény, akkor döbbentem rá, hogy engem is az orromnál fogva vezetett, miközben magamtól is rájöhettem volna a turpisságra, ha kicsit gondolkodom.

Bloggerként kritikus szemmel olvasom a regényeket. Pontosabban, ha olvasás közben valami kizökkent, akkor azt észben tartom, illetve miután elolvastam a regényt, végigpörgetem, hogy min siklottam el. Nos, a Korcsok esetében nem találtam semmit. Azaz, egy ponton azért felkaptam a fejem, amikor a penicillinről volt szó. Bár magyarázható ez a téves gondolat, kíváncsi voltam rá, hogy Hendonnak mi a válasza rá. A Könyvhéten szóvá is tettem a tévedést, és ugyanazt a választ kaptam, amire én is gondoltam.

Azt elején még eltöprengtem, hogy miért kell ennyire a távoli jövőbe helyezni az eseményeket? Egyáltalán szükséges a jövőben játszódnia, vagy a jelenben is megállná a helyét a történet? Sok sci-finél csak a keretet adja a jövőbeli társadalom, ahol ha kiemeljük a cselekményt a környezetéből, akár napjainkban is játszódhatna. Nos, az ilyeneket nem tekintem igazi sci-finek. A Korcsokkal más a helyzet. Itt nem csak keretül szolgál az idő és a technológia, hanem szerves részét képezi az eseményeknek. Lehet, hogy az olvasó ezt nem érzi az elején, de a vége felé egyre jobban kitisztul, hogy a technológiának és az eltelt időnek milyen fontos szerepe is van a történetbe.

Az első kötet szerencsére nem függővéggel fejeződik be, így az olvasó egy kerek egész történetet kap. Az is igaz, hogy egy szál nyitva marad, aminek köszönhetően sejteni lehet a folytatást, ami pár évvel, vagy akár pár generációval később veszi fel ezt a fonalat. Ez azért is jó hír, mert a trilógia második része várhatóan csak 2019-ben vagy 2020-ban fog megjelenni, ugyanis Hendon először egy előzménykötettel fog jelentkezni. Annyit már lehet tudni, hogy ez napjainkban és a XXII. században fog játszódni. Hogy honnan tudom? R. J. Hendon cikkéből, ami ITT olvasható.

Aki csak szemezett eddig a regénnyel, annak azt tudom mondani, hogy ne hezitáljon tovább. Vágjon bele! Én is szkeptikus voltam a borítónak és a címnek köszönhetően, hiszen azt hittem, hogy egy kutyás történetet kapok, egy kislánnyal. A valóság pedig az, hogy egy nagyon jó disztópiát (micsoda ellentmondás ;) ) olvashattam, ami párhuzamba állítható napjaink társadalmával és annak egy lehetséges jövőbeli állapotával. Érdemes nem csak olvasni, hanem el is töprengeni egyes részein, hiszen ha bármelyik ezekből megvalósul, akkor igencsak rossz világ vár az utódainkra.

FORRÁS: Letya.hu