Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga

Elég sokat vacilláltam rajta, hiszen két féltégla a Nemzetközösség saga első része, a Pandóra csillaga I-II. Az első 50 oldalt követően éreztem, hogy jó ötlet volt belevágni a könyv olvasásába.

2380-ra az emberiség több száz bolygót kolonizált és megalapította a Föld középpontú Nemzetközösséget. A gyors terjeszkedés nem az exponenciálisan fejlődő űrutazásnak volt köszönhető, hanem két fiatal tudós találmányának, az irányítható féreglyuknak. Ennek köszönhetően, gyorsan és könnyedén átjárhatóak lettek a bolygók és nem kellett évtizedekig egy generációs űrhajón rostokolni. A TŰV (Térhajlítású Űrközlekedési Vállalat) vasúthálózatokkal kötötte össze a bolygókat, amik a féregjáratokon keresztül menetrend szerint közlekedtek.

Az emberiség is átalakult, ugyanis a megfiatalító eljárásoknak és a különböző elektronikai beültetéseknek köszönhetően, eljött a „halhatatlanság” kora. Ha valaki mégis meghalt, akkor az utolsó memóriamentése alapján egy klóntestben újjászülethetett, és folytathatta ott az életét, ahol az előző ciklusa megszakadt.

Egy napon azonban Dudley Bose csillagász felfedezése óriási port kavar, ugyanis szemtanúja lesz egy csillag eltűnésének, ami több mint ezer fényévnyire van. A jelenséget semmilyen tudományos magyarázattal nem tudják leírni, hiszen olyan, mintha beburkolták volna a csillagot. Ha a feltételezés igaz, akkor egy olyan technológiai szinten lévő faj tette, ami sokkal magasabb szinten áll, mint az emberiség. Két kérdés is felvetődik ezzel kapcsolatban. Ki burkolta be a csillagot és miért? Az ember egy kíváncsi faj, így a Nemzetközösség elhatározza, hogy megépítik az első fénysebességnél gyorsabb utazásra képes csillaghajót, hogy megvizsgálhassák a burkot. Amit viszont ott találnak, az minden képzeletüket felülmúlja.

Hamilton nem csak egy űroperát írt, hanem egy egész világot épített fel. Az általa felvázolt Nemzetközösség és azon kívüli kolóniák egy lehetséges jövőt tárnak elénk. Részletesen bemutatja a szereplőit, a színhelyül szolgáló bolygókat, valamint a politikai és gazdasági helyzetet. Technológiai részletekbe nem bocsátkozik, de az olvasó elé tárja, hogy milyen technikai fejlődés kellett ahhoz, hogy az általa megálmodott világ létrejöhessen.

A burok felfedezése és a csillaghajó útja a fő szála a történetnek, de ez mellett még elég sok mellékszálat felvonultat Hamilton, amik látszólag nem a fősodorhoz tartoznak. Aztán lassan, idővel a szereplők egyre jobban elkezdenek konvergálni a felfedezés megrázó következményeihez.

Szereplői hús-vér emberek, akik nem csak múlttal, de jelennel és jövővel is rendelkeznek. Bár a transzhumanizmus jelentős változást okoz az egyének életében, hiszen a valós halál megfelelő óvintézkedésekkel elkerülhető, maga a társadalom nem változik jelentősen. Továbbra is kapitalista uralom van és az diktálja a feltételeket akinek több a pénze, vagy a családjának köszönhetően nagyobb a befolyása. A terrorizmus sem szűnik meg, hiszen van egy elszigetelt csoport, akik magukat Őrzőknek nevezik. Az ő hitük szerint egy Csillagutazónak nevezett idegen beépült a vezető elitbe és az emberiséget a pusztulás felé vezeti.

Hamiltos stílusa egyszerűen magával ragadó és beszippantja az olvasót a története. Nem törekszik a tömörségre (ami az 1150 oldalas terjedelemből is következtethető), de nem is untat hosszú, üres és felesleges leírásokkal. Részletekbe menően tárja elénk az eseményeket és a környezetet. Nincs dobpergés a sorsfordító események előtt, akárcsak a valós életben. Folyamatosan fenntartja a feszültséget és csak néha ingadozik egy kicsit, hogy ne legyen unalmas. Ennek köszönhetően úgy érzi az olvasó, mintha ő is részese lenne mindennek, mindössze csak egy átfogóbb képet kap a történtekről, mint maguk a szereplők. Persze, vannak titkok, amiknek a felkutatására együtt kell végigmennünk az úton.

Nem szoktam ilyen hosszú ideig olvasni egy könyvet, így elgondolkodtam. Mivel nincsenek feszültségcsúcsok és völgyek, azért szinte bármikor letehető a könyv. Viszont éppen ennek köszönhetően bármikor folytatható. Mindössze jó memóriára van szükség, hiszen nagyon sok esemény, illetve személy újra és újra felbukkan a múltból. Nem könnyű pár tucat nevet megjegyezni és észben tartani az „életrajzukat”. Nem is beszélve a múltbeli események felbukkanásáról, illetve az új szereplők belépéséről. Nem tudhatjuk, hogy kinek milyen szerepe lesz a jövő eseményeiben, éppen ezért érdemes mindenkire nagyon odafigyelni. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem egy egyszerű olvasmány.

Molyos értékelésemet azzal kezdtem, hogy: „Azt hiszem, hogy egy új kedvencet avathattam. Ahhoz viszont, hogy Hamilton fan legyek, legalább száz évig kellene élnem.” Évente maximum két Hamilton regényt tudnék bevállalni, hiszen eléggé leterheli az embert. Olvasás közben néha azon gondolkodtam, hogy valószínűleg ő gyorsabban megírta a regényt, mint ahogy én elolvasom. Kíváncsi lennék, hogy hányszor kellet neki átírnia, újra és újra átolvasnia, hogy az ellentmondásokat kiszűrje és javítsa.

Mindennek ellenére Hamilton nálam felkerült a nagyok közé, hiszen aki ennyire precízen fel tud építeni egy világot és abba úgy tudja vezetni az olvasót, hogy az élvezze és beleélje magát, az megérdemli a dicséretet. A molyos értékelések alapján 94%-os a kötet tetszési indexe, és valljuk be, hogy ez nem egy méltatlanul agyondicsért regény, mint oly sok más. Aki veszi a bátorságot és belevág a Nemzetközösség sagába, az nagy valószínűséggel nem fog csalódni.

FORRÁS: Letya.hu