Pál Dániel Levente: Egy ember nyolcadik kerülete

Amikor bejelentette az Athenaeum Kiadó, hogy kiadja Pál Dániel Levente új kötetét, nem az volt a kérdés, hogy elolvasom-e, hanem, hogy mikor. Már nagyon vártam Az Úr Nyolcadik Kerületének a folytatását, és felkészültem az újabb anekdotaözönre. Amikor kézbe vettem, láttam, hogy valami nem stimmel. A rövid szövegek helyett, melyekkel az előző rész tele volt, most egybefüggő oldalak néztek szembe velem. Gyorsan lekaptam a védőborítót, hogy megnézzem, jó könyv van-e alatta. A citromsárga keménytáblán is ez a cím díszelgett, így elfogadtam, hogy most valami más vár rám a kötet lapjain.

Nem kell megijedni, mert a történetek között azért megbújik pár anekdota is, csak most éppen nem ezeken van a hangsúly. Ezek szerepe jelen kötetben inkább átvezető vagy hangulateltoló, rövid szösszenet. Amire nagyon is szükség van, mert az írások többsége életbevágó.

Pál Dániel Levente előző kötetében az utca emberét, a kerület mindennapjait mutatta be. A mostani kötetben pedig a kerületben élt vagy élő emberek világát tárja elénk. Lelki boncasztal a kötet, mely vélt vagy valós sebeket tép fel, miközben segít megismerni a valóságot, annak minden oldalát körüljárva.

A kötet három részre/fejezetre tagolódik, melyek egy-egy témát járnak körül. Az első, Az irodalom utóélete, melyben helyet kap az író előző kötetének története, valamint kapunk egy idegenvezetést, mely feltárja előttünk a megkopott épületek történetét és a közösségi terek régmúlt szellemeit. Kitárul előttünk a múlt és a nyolcadik kerület története, melynek segítségével jobban megérthetjük az itteni közösségek egymáshoz való viszonyulásának történetét, a múlt sérelmeit és dicső pillanatait.

A kisboltok népe fejezet bepillantást enged nyújtani az itt lakó emberek múltjába és jelenébe. Egyes történetek képtelenségnek hatnak, és az sem kizárt, hogy azok, mégis sokat elárulnak a mesélő személyéről és annak belső világáról. Beszippantják az olvasót ezek a történetek, és nem tud különbséget tenni valóság és fikció között, de nem is ez a lényeg. A lényeg nem a történeten van, hanem azon belül, az érzéseken, a világon, melyet bemutat, és a mesélő viszonyán a világgal, melyben él.

Számomra az egyik legmegkapóbb elbeszélés Torma néni evangéliuma volt, mely egy zenetanárnő visszaemlékezéseiből tevődik össze. Az embernek összeszorul a szíve, amikor ilyen történetet hall. Persze hozzájárul az is, ahogy az író az olvasó elé tárja. Pál Dániel Levente a legjobb módját választotta a visszaemlékezés elmesélésének, amivel csak erősítette az amúgy is ütős hangulatot. Jó, rám lehet fogni, hogy szentimentális vagyok, és azért fognak meg az ilyesmik. Legyen. Nem érdekel! És tudjátok miért nem? Mert én is ismertem egy „Torma nénit”, aki minden keserűség nélkül tudott szembenézni az élet kegyetlenségeivel, és küldetéstudattal élte le életét, hogy jobb hellyé tegye a világot. Csendes volt ő is, hiszen nem a külvilág felé akart bizonyítani, vagy észrevetetni magát és a cselekedeteit. Ő is minden nap egy kicsit jobbá tette a világot, észrevétlen, a háttérből, csendesen.

Ugyanebben a fejezetben az író igyekszik egy kis segítséget is nyújtani a könnyűvérű hölgyeket meglátogatni vágyó urak számára. A Tolvajok elbeszélés betekintést nyújt a prostituáltak által vállalt másodállás mibenlétébe. Ugyanis egy orális kielégülés reményében vásárolt szolgáltatás néha többe kerülhet, mint az előzetesen megbeszélt ár. Az élmény megfizethetetlen, minden másra ott a készpénz, ami már nem is a tied. Ráadásul ezzel a módszerrel sok férfi leszoktatható az olcsó kielégülést nyújtó piaci szegmensről.

Az utolsó fejezet valójában egy összefüggő elbeszélés. A Szent Magdolna szomszédai egy bérház lakóit és történeteiket tárja elénk. Az ember el sem hinné, hogy milyen történetek laknak egy-egy bérház kapuja mögött. Milyen terheket hordoznak magukban a lakók, és milyen kapcsolat bontakozik ki köztük az idők folyamán. Itt is találkozhatunk a brutalitással, mely menekülésre kényszeríti az asszonyt, de akár a mindent elsöprő szerelemmel is, ahol a férfi a kedveskedő strici, a nő pedig a legodaadóbb szerető, aki szívesen szétteszi a lábát pénzért, hogy megélhessenek kedvesével. A fiatal lánynak pedig csak az jön le a mindennapokban, hogy milyen szerető pár lakik a szomszédban, akik becézgetik, ölelgetik egymást. Csak azt nem tudja, hogy miért fordul meg annyi férfi abban a lakásban, és egyik sem marad túl sokáig.

Pál Dániel Levente írásai könnyedek, majdhogynem lebegnek, annak ellenére, hogy az, amit elmesélnek, leginkább a mélybe húznak. Ennek a lírai közlésmódnak köszönhető, hogy teljesen másképpen hat az olvasóra a szöveg. Valahogy a lelke mélyéig hatol és ott csavar rajta egyet. Ha nem lenne ennyire könnyed, akkor már olvasás közben komor hangulatunk lenne. Így viszont csak érezzük, hogy valami rátelepszik a lelkünkre és egyre jobban nyomja, de csak olvassuk tovább, mert meg akarjuk ismerni a történet szereplőit, múltjukat, jelenüket, jövőjüket és abból a sok csomagból egyet-kettőt, melyet magukkal hordoznak egy életen át.

Amikor nekikezdtem a kötetnek, és már tudtam, hogy nem ugyanazt fogom kapni tőle, mint az előzőtől, kicsit bizonytalan voltam. Aztán, ahogy haladtam az olvasással, egyre jobban behúzott, és nem is tudtam letenni. Stílusában, formájában és közlésmódjában mindegyik elbeszélés egy kicsit más. Mindegyik a témához alkalmazkodik, és mintha az író megtalálta volna a legtöbb esetben azt a formát, ami a tartalomhoz a legjobban illeszkedik.

Pál Dániel Levente bebizonyította, hogy nemcsak az anekdoták gyűjtésében tehetséges, hanem a történetekében is. Amiket nem csak papírra vet, hanem olyan formába is önti ezeket, hogy az olvasó érzi a szereplők lelkének minden rezdülését, és emellett még irodalmi értéket is teremt a történeteknek.

Ezek után kíváncsian várom, hogy mi lesz a következő kötet, mellyel jelentkezni fog az író. Ugyanis már nem számít, hogy az események hol fognak játszódni, és az sem, hogy lesznek-e benne anekdoták, csak az, hogy olvasás közben érezzem azt a keserű mézet, mely a lelkembe mar.

Forrás: Letya.hu