Orson Scott Card: Vándorlegény (Teremtő Alvin 4.)

Az irigység pedig rossz tanácsadó, főleg akkor, ha élvezi a kegyetlenkedést. Így egy napon felkerekedik, hogy Napóleontól tanuljon, és visszatérve Amerikába, megtörje Alvint, és átvegye Kristályváros felett az uralmat, ha a bátyjának sikerül azt felépítenie.

Alvin sem maradhat sokáig a családjával, ugyanis igaztalan vádak érik és Arthur Stuart társaságában újabb vándorlásra kényszerül. Az útja ismét Hatrack Riverbe vezet, a szülővárosába, ahol korábban hét évet húzott le kovácsinasként. Visszatérve a városba, ismét kellemetlen helyzetbe kerül és egy cellában találja magát. Régi mestere, Makepeace azzal vádolja, hogy ellopta tőle az aranyekét. A letartóztatást követően újabb vád is napirendre kerül, mégpedig gyilkosság. A Pusztító mindent megtesz annak érdekébe, hogy Alvin ne ússza meg élve a tárgyalást.

A Teremtő Alvin-sorozat negyedik része a Vándorlegény. Attól tartottam, hogy A kovácsinas után, ami egy gyengébb rész volt, tovább hanyatlik majd a sorozat. Szerencsére tévedtem. Bár hangulatában és stílusában egy kicsit eltér a korábbi részektől, megújult lendülettel folytatja Card a történetet.

Tartottam attól is, hogy a tárgyalótermi jelenetek miatt egy bűnügyi-jogász történetben találom magam, ahol a jogi csűrcsavarok viszik majd a hátukon az eseményeket, melyek nem kaphatnak elég súlyt egy olyan személy esetében, mint Alvin, aki Teremtőként szinte érinthetetlen. Cardnak mégis sikerült olyan közegbe helyeznie az eseményeket, hogy az olvasó nemcsak izgul a végkimenetel miatt, hanem megdöbbenve figyeli az újabb fordulatokat.

Alvin bármikor kisétálhatott volna a cellájából, hiszen a kő és a vas nem volt akadály a számára. Mégis, elfogadva sorsát, arra várt, hogy tisztázzák a nevét. Hiszen hogy építhetné fel Kristályvárost, ha szökésben van és vadásznak rá? Igaz, ez is egy lehetséges forgatókönyv volt a számára, hiszen ha elítélik, akkor nem fogja tétlenül várni, hogy végrehajtsák rajta a halálos ítéletet. A Pusztító sem tétlenkedett, hiszen folyamatosan terveket szőtt arra, hogy valamilyen módon Alvin közelébe kerülhessen és az életére törjön.

A párhuzamos történetvezetés, ahol az egyik szálon Alvin tárgyalása folyt, míg a másikon Calvin vándorútja, néha megtörte a lendületet. Nem nagyon éreztem, hogy szükség van Calvin útjának a leírására, főleg úgy, hogy nem kapott megfelelő teret a kibontakozásra. Pedig ha a két Teremtő egyszer majd találkozik, annak akkor lenne igazán súlya, ha többet tudnánk Calvinról is. Az ifjú teremtő a saját vándorútján nem tesz olyan spirituális utazást, mint amin Alvin is részt vett, és néha olyan érzése van az olvasónak, mintha Calvinnak sokkal könnyebben menne a tanulás és a pusztítás, de mégsem tudja felülmúlni bátyját.

A regény olvasmányos, és a fordulatoknak köszönhetően izgalmas is. Hiába van Alvin mellett Peggy, a fáklya, aki képes belelátni a jövőbe, nem tudhatjuk a regény végéig, hogy mi lesz a per kimenetele. A sok változás, mely a jövő lehetséges változatait befolyásolja, még Peggynek is gondot okoz. Ezért csak a közvetlen jövőt látja, és igyekszik védelmezni Alvint az életére törő cselszövésektől.

Azt hinné az ember, hogy ahol ennyi fortély van jelen, ott mindenki használja a tehetségét és befolyásolni tudja az eseményeket. És ez így is van! De sikerült Cardnak úgy felépítenie ezt az alternatív világot, hogy az olvasónak minden természetesen hat, és egyetlen bevetett fortély sem tűnik ki a többi közül. Valahogy minden olyan természetesnek tűnt olvasás közben, hiszen minden fortélynak megvolt az ellenfortélya is, és voltak, akik átláttak ezeken. Így senki nem szerezhetett akkora előnyt ezek használatával, melyek jelentősen befolyásolták volna az ügymenetet. Igaz, néha már kabaréba illő jelenetek is helyet kaptak a tárgyaláson, de azoknak is megvolt a súlyuk az egészet szemlélve.

A regény végén nem kaptam igazi lezárást. Card ugyan lezárja az Alvin elleni pert, de Calvin megjelenése a színen egy újabb szálat indít el. Ez a fejezet azonban igen kurtácskára sikeredett, mintha az író még gyorsan közölni akart volna valamit, ami az azt megelőző eseményeknek elvette volna az élét, és egyben feleslegessé is tette azt. Talán itt a legszembetűnőbb, hogy Card nem igazán tud mit kezdeni Calvinnal. Igyekszik neki egy saját történetet adni, amivel felkészíti a Teremtő elleni harcra, de mintha nem kedvelné, és nem is akarna foglalkozni a személyével. Ír róla egy keveset, hogy az olvasó megismerje a motivációit, de semmi egyebet nem árul el róla, csakis a legszükségesebbeket. Calvin esetében karakterrajzról nem lehet szó, mindössze egy gyorsan odavetett skiccről, mely sejtetni engedi csak az olvasónak milyen is lehet valójában.

Ez a kötet egy kicsit kilóg a sorból, ami azzal is magyarázható, hogy főhőse már nem gyerek, és a teremtésen kívül az élet dolgaival is szembe kell néznie. Mondanám, hogy ezzel átvezette a sorozatot az író a könnyed fantasyből a felnőtteknek szóló fantasy történetek közé, de ha belegondolunk, a második rész, A rézbőrű próféta is igen kemény volt, és azt sem adnám gyerekek kezébe jó szívvel.

A folytatásokból majd kiderül, hogy Card milyen irányba viszi el a történetet. Ami engem illet, én kíváncsian várom, hogy mi fog történni a szereplőkkel, akárcsak azt, hogy miből és hogyan is fog felépülni a Kristályváros. A Calvin szállal azonban nem tudok mit kezdeni... Azt tudom, hogy a folytatásokban is szerepet fog kapni, hiszen történetalakító a jelenléte, de úgy érzem, hogy csak két út áll a fiatalabb teremtő előtt. Hogy melyik utat fogja bejárni, az majd idővel kiderül. Viszont vagy nagyobb súlyt kellene kapnia, vagy gyorsan el kellene varrni ezt a szálat, ugyanis jelenleg ez nagyon kilóg a szövetből, amit Becca sző.

Forrás: Letya.hu