Orson Scott Card: Fajirtás (Végjáték 3.)

Írói zsenialitását tükrözi, hogy bár hozott anyagból dolgozik, mégis képes újra és újra megújulni. Aki olvasta a Végjátékot és A Holtak Szószólóját, az sejtheti, hogy miről beszélek. (Aki még nem, annak innen spoileres a történet.) Viszont a Fajirtással még nagyobb bravúrt hajtott végre, ha ez egyáltalán lehetséges.

Az előző rész ott fejeződött be, hogy a lusitaniaiak fellázadtak és elvágták az ansible kapcsolatukat a Száz Világgal. A Csillagközi Kongresszus azonban nem nézheti ölbe tett kézzel, hogy egy kis telepesbolygó szembeszálljon velük, így útnak indítják a flottát Lusitania felé, fedélzetén a Kis Doktorral (M. D. Készülék). Tehát fordult a kocka, és háromezer év után egyszer csak Ender a Kis Doktor másik oldalán találja magát, ami nem kecsegtet túl sok jóval.

A Csillagközi Kongresszusnak nem csak példastatuálásra kell felvonultatnia a Kis Doktort, hanem azért is, mert fennáll a veszélye annak, hogy a malackák, elhagyva Lusitaniát, a halálos descolada vírust emberlakta bolygókra hurcolják be. A fenyegetettségérzet jogos, hiszen ha a descolada vírus kijut a bolygóról, kiirthatja az egész emberi fajt, nem beszélve a növény- és állatvilágról.

Ender és családja, akárcsak a kolónia többi lakója és a malackák, a teljes megsemmisüléssel néznek szembe. A flotta úton van, így már csak pár évtizedük marad arra, hogy kitaláljanak valamit, amivel jobb belátásra bírnák a CSK-t. Arról nem is beszélve, hogy még a telepesek sem tudnak a Boly Királynőjéről, aki új bolyt hozott létre, nem is olyan messze a telepesek városától.

Bevallom, amikor elkezdtem olvasni a Fajirtást, kicsit kezdett untatni. Úgy éreztem, mintha A Holtak Szószólójának, a családi kalandregénynek lenne a folytatása, azzal a kiegészítéssel, hogy Valentine és családja is csatlakozott a történethez. Ehhez még hozzájött az Ösvény világa, ahol az uralkodó réteget a Megszólítottak képezték, akik rituális megtisztulási szertartásokat végeztek, akárcsak a kényszerbetegek. Tudtam, hogy a két szálnak egyszer majd össze kell érnie, csak nem láttam, hogy mennyi szenvedés áll még előttem addig.

Lassan azért kezdett kialakulni valami. Egyre érdekesebb kérdések kerültek előtérbe, amik lekötötték a szürkeállományomat, és folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi lehet a megoldásuk. Természetesen a fajirtáshoz kapcsolódott a kérdések többsége. Ender azon volt, hogy megkeresse azt a megoldást, ahol nem kell senkinek meghalnia, azonban mivel minden mindennel összefüggött, így már kezdett arra hajlani, hogy a legkisebb veszteség mentén mozogjon.

A flotta úton van a bolygó felé és hozza magával a Kis Doktort. A kérdés, hogy ki áldozható fel? Ha a descolada vírust irtják ki, akkor a malackák is kipusztulnak, hiszen az életük szerves részét képezi. Ha a telepesek adják meg magukat az egyre agresszívebb vírusnak, akkor a malackák tovább élhetnek. Igen ám, de ha a hangyoknak köszönhetően szert tesznek egy csillaghajóra, akkor a vírust magukkal hurcolják a lakott világokra. Ráadásul időközben egy eretnek malacka törzs alakul, akiknek pont ez a céljuk, és vallási ideológiát is gyártanak hozzá.

Az antivírus kikísérletezése közben érdekes megfigyelésre tesznek szert: a descolada vírus sejtjei kommunikálnak egymással. Ennek tudható be az is, hogy minden egyes gátlószerre gyorsan reagálnak, és a változás a vírusban területileg is gyorsan terjed. Tehát úgy néz ki, hogy nem csak a malackák az egyetlen értelmes őshonos faj a bolygón.

Jane is veszélybe kerül, amikor felfedi létezését azzal, hogy a flottát elvágja a Csillagközi Kongresszustól. Már csak idő kérdése, hogy mikor jönnek rá, hogy az ansible hálózatban egy szellem lakozik. Ráadásul az eset kivizsgálásával Tiszta Fényességet bízzák meg, az egyik Megszólítottat.

Csak egy faj nem idegeskedik: a hangyok. Ők, ha elkészülnek a csillaghajóval, elhúznak a bolygóról és az űrben bevetik az antivírust a hajón, mely elpusztít minden descoladát. Csak éppenséggel ők is időszűkében vannak, amin csak Jane önfeláldozása segíthet.

A regény nincs telezsúfolva akcióval, mindössze egy-két összecsapásra kerül sor, de ez a pár csetepaté igencsak veszélybe sodorja az egész bolygó lakosságát, így Endernek újabb megoldandó feladatokkal kell szembenéznie, ami igencsak megterheli, ráadásul az idő egyre szűkösebb.

A regény igen érdekes filozófiai és vallási kérdéseket feszeget. Persze, ne gondoljunk itt világmegváltó elmélkedésekre, hiszen a fejtegetések többsége csak Lusitaniára vonatkozik. Igen érdekes felvetéseket kapunk a szabad akarat meghatározására, illetve Isten mibenlétére. Mit és mikortól tekinthetünk értelmes lénynek, mitől ösztönlény valaki és mitől értelmes. Hol a határ? Egyáltalán, kell fizikai megnyilvánulás ahhoz, hogy valakit (valamit) értelmes lénynek fogadjunk el? Vajon a malackák értelmes lények, vagy a bennük lévő descoladák az értelem megnyilvánulásai? Mik a kommunikáció határai két teljesen különböző faj esetén? Megértheti magát egy ember egy Boly Királynőjével?

Az ötvenedik oldaltól szinte faltam a könyvet. Csak akkor álltam le vele, amikor Tiszta Fényességre került a sor. Tudtam, hogy nagy jelentősége lesz ennek a szálnak is, de nem tudott lekötni egészen a könyv harmadáig. Attól kezdve viszont már annyira belesimult a történetbe, hogy észre sem vettem, hogy mikor váltottam át az Ösvény világára. A teljes megértéshez szükség volt az elején megjelenő unalmas részekre is, hiszen az adta a dolgok súlyát.

Orson Scott Card pedig nem lenne önmaga, ha a végét nem turbózná fel valamivel. Számomra a befejezés inkább hajlott fantasybe, mint sci-fibe. Igaz, megvan a tudományos magyarázata a dolgoknak, de nekem mégis hatott inkább egy gordiuszi csomó elvágásának, mint kibogozásának. Minden esetre, ezzel az elegáns mozdulattal Card felfedte a folytatás egy kis részét, azaz fény derül arra, hogy kik Az elme gyermekei.

FORRÁS: Letya.hu