Orson Scott Card: A kegyelem ára

Orson Scott Card egy mesét mond el, három személyről, akik, mint mindenki, ártatlanul jöttek a világra, de az életútjuk, a körülmények és a tettek változást idéztek elő bennük. Palicrovol a királya ellen vonult, aki sanyargatta népét. Asineth, a király lánya pedig már kiskorában megtanulta, hogy a szavaknak hatalmuk van, és a kegyelem nem mindig a jó út. Orem pedig „csak” egy kíváncsi fiú volt, aki nem értette a környezetét, hiába is próbálta megfejteni.

Mindig nagy lelkesedéssel kezdek bele Card regényeibe, mert tudom, hogy egy érdekes mese vár rám, legyen az sci-fi vagy fantasy. Szerintem már unják az olvasók, hogy mindig azzal jövök, hogy a fantasy nem éppen az én műfajom, de vannak olyan történetek, melyek nagyon be tudnak rántani, és ezért a biztonságosnak tűnő utat követem. Ilyen volt Card Fhérgek című regénye is, mely szintén a MesterMűvek sorozatban jelent meg. Ezt követte a Teremtő Alvin-sorozat, melynek kicsit hullámzó a minősége, de ennek ellenére érdekes és le tud kötni.

A kegyelem ára fülszövegén már jelzik az olvasónak, hogy nem egy hagyományos fantasy regényt tart a kezében, hiszen Card felrúgta a „szabályokat” és saját történetvezetése alapján kezdett neki elmesélni az eseményeket. Arra fel voltam készülve, hogy három személy történetét fogom megismerni, akik útjuk során nagy változáson mennek keresztül, és ez a változás nemcsak a személyiségükre hat ki, hanem a körülöttük lévőkre is.

A regény elején még úgy néz ki, hogy egy hagyományos gonosz király – jó lázadó történetet kapunk, ahol Palicrovol Isten kiválasztottja a hatalom megdöntésére. Azonban, ebben a világban Isten mellett más istenek is jelen vannak, többek között a Szarvasbika és a Drága Nővérek. A konfliktusra a palotában kerül sor, ahol Palicrovol megadja a királynak a méltó halált, azonban a lányát, Asinethet kegyelemben részesíti.

„...az igazságosság kegyetlenség is lehet, a szükség pedig még kegyetlenebb, de a legkegyetlenebb dolog a könyörület.”

Kicsit ellentmondásosnak tűnik az idézet szövege, de a regény nagyon jól körbejárja a témát és rámutat arra, hogy a kegyelemnek nem csak ára van, hanem néha egyszerűen a legbrutálisabb kegyetlenség is egyben.

A világ alapjai megteremtettek, és Asineth bosszúja beteljesedett... és ez még csak a regény eleje.

A valódi történet a harmadik személy, Orem megfogantatásával veszi kezdetét. Innentől kezdve beszélhetnénk klasszikus fantasy elemekről és küldetésről, csakhogy maga a küldetés Orem tudatos világán kívül helyezkedik el, azaz a fiú mindössze sodródik az eseményekkel. Érzi, hogy különbözik a testvéreitől, és más bánásmódban van része, mint a többi gyereknek. Hetedik fiúként születik a családba, így azt tartják róla, hogy mágikus hatalommal rendelkezik, de hogy pontosan milyennel, azt még ő sem tudja.

Card egyedi történetvezetése teszi izgalmassá a regényt, nem beszélve a gördülékeny elbeszélésmódról, melynek köszönhetően az olvasó tényleg úgy érzi, mintha egy mesét hallgatna. Megvan a mesélő is, csak éppen a kilétére a regény végéig nem derül fény. Tippelgethetünk, hogy ki is lehet birtokában ezeknek az információknak, de a végén engem is meglepett a mesélő kiléte. A hagyományok sutba dobásával pedig pont azt éri el, hogy nem tudhatjuk, mi vár ránk a következő oldalon. Természetesen feltételezzük, hogy a „jó” győzedelmeskedni fog a „gonosz” felett, azonban ezek a szerepek nem különülnek el teljesen egymástól. Nem fekete-fehér minden, hanem annál sokkal árnyaltabb, így Oremen kívül nincs is nagyon senki, akinek szoríthatnánk. És éppen ez a történet erőssége és egyben a hátránya is. A kiszámíthatatlanság magában hordozza az izgalmat és a kíváncsiságot, de mintha nem lenne elegendően nagy súlya az eseményeknek. Orem sodródik az árral, és azt sem tudja, hogy mit kellene tennie. A körülményekhez igazodik, és igyekszik mindig a jó úton maradni. Nincs benne bosszúvágy, mert mindenkiben a jót igyekszik meglátni, és a sérelmeit felülírja mindaz a „jó”, amit vele tettek.

Nem tudom, hogy milyen az igazi dark fantasy, de A kegyelem ára néha igen sötét tudott lenni. A csecsemőgyilkosságok, a kegyetlenségek és az igazságtalanságok miatt nem éppen gyerekeknek való történet. Miközben a fény is jelen van, ami nem csak olykor-olykor csillan meg egy-egy sötét zugban, hanem folyamatosan bevilágítja a történetet, mint a mi mindennapjainkban is. A jin-jang nem csak a világban van jelen, hanem minden szereplőben. Az arányok változhatnak, de semmi sem csak fekete vagy csak fehér.

A karakterek pont annyira kidolgozottak, mint amennyire azt a történet megköveteli. El tudjuk képzelni a főbb szereplőket, de kiismerni egyiket sem sikerül. Így azt sem sejthetjük, hogy hogyan fognak reagálni egyes eseményekre, illetve hogy kiből válhat barát és kiből „ellenség”.

A mesélő pedig éppen úgy megvezet bennünket, mint a kihallgatott információk Oremet. Hiszen ha nem látjuk a teljes képet, akkor egy-egy kiragadott mozaik igencsak félre tud bennünket vinni. Ezzel nagyon jól játszik Card, és mondhatjuk, hogy az „orrunknál” fogva vezet bennünket egy ideig. A sokadik „mozaik” félreismerése után már elkezdünk gyanakodni, de a teljes kép akkor sem rajzolódik ki előttünk. Érezzük, hogy csalókák az információk, de nem tudjuk, hogy melyik irányba „lejtenek”. Többek között ez is hozzájárul ahhoz, hogy nem ölbe tett kézzel várjuk a végkifejletet, hanem megpróbáljuk mi magunk is kitalálni, hogy hogyan végződhet majd a történet.

Be kell vallanom, hogy kicsit csalódtam. Azt vártam, hogy behúzzon, mint a Fhérgek, de nem sikerült neki. Olyan volt, mintha megfigyelőként követtem volna végig a szereplőket az útjukon, és hiába szerettem volna közelebb kerülni hozzájuk, nem engedték. Nem lehettem mellettük sem a jóban, sem a rosszban, csak fentről tekinthettem le rájuk és nézhettem, hogy merre sodorják őket az események.

Azt mondják, hogy az a jó történet, amikor az olvasó azonosulni tud az egyik szereplővel. Nos, nekem ez most nem ment. Nem tudott érzelmeket kiváltani belőlem. Persze néha megdöbbentem, undorodtam vagy csodálkoztam, de ez sem tartott sokáig. Mint ahogy korábban már írtam, kicsit súlytalan volt az egész, ami igen sokat elvett az élményből.

Azért azt sem mondanám, hogy unalmas volt, mert nem lenne igaz. Az egyedi stílus és történetvezetés adott egy plusz olvasási élményt, és Card megmutatta, hogy a szabályokat felrúgva is lehet jó fantasy regényt írni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy valami mégis hiányzott belőle...

Annak ellenére, hogy engem nem tudott maradéktalanul elbűvölni a regény, ajánlom mindenkinek. Miért? Mert más, mint a többi fantasy. Sokkal több van benne, mint amit megszokhattak az olvasók, és attól, hogy a történet egy kicsit súlytalan, mégis maguk az események külön-külön igencsak súlyosak.

Forrás: Letya.hu