Orson Scott Card: A Holtak Szószólója (Végjáték 2.)

Az emberiség időközben kirajzott és kolóniákat hozott létre a felfedezett, lakható bolygókon. Idegen értelmes lényekkel az új időszámítás szerint 1866-ban kerültek kapcsolatba, amikor telepesek leszálltak a Lusitaniának elnevezett bolygón. A földetérést követő ötödik napon jöttek rá, hogy a porquinhok, azaz a malackák nem is állatok. A keresztény kolónia létszámát korlátozták a bolygón, és egy kutatócsoportot hoztak létre, akik tanulmányozták a malackák társadalmát. Azonban a be nem avatkozás politikája igencsak megnehezítette a tudósok életét.

A történet kezdetén megismerkedhetünk Pipo xenológussal és fiával, Libóval, aki gyakornokként tevékenykedik apja mellett a malackák között. A háttérben Novinha xenobiológus segíti őket, aki mellette olyan növények kifejlesztésével próbálkozik, amik a zord körülmények között is képesek élelemmel ellátni a kolóniát. Egyik nap azzal szembesülnek a kolónia lakói, hogy Pipo rituális gyilkosság áldozata lett, amiért a malackákat terheli a felelősség. Novinha úgy érzi, hogy felelős Pipo haláláért, ezért hívat egy Holtak Szószólóját. Andrew  Wiggin éppen egy közelben lévő bolygón van és a hívásra reagálva útra kel.

Nos, aki nem olvasta vagy látta a Végjátékot, annak innentől kezdve spoilert tartalmazhat a cikk. Ezért ajánlott gyorsan megnézni a filmet, vagy elolvasni a könyvet. Igen, annak ellenére, hogy háromezer év telt el, Ender él és alig múlt harminc éves. Hogy minek köszönhető ez? Annak, hogy hat hónapnál több időt nem töltött egyetlen bolygón sem, és főleg utazással töltötte az elmúlt háromezer évet. A fénysebességhez közeli űrutazásnak megvan az a jó hatása, hogy az ember relatíve lassabban öregszik.

Ender, miután kiirtotta a hangyokat, lelkiismereti válságba került. Felcsapott a Holtak Szószólójának, azaz igyekezett feltárni a hangyok elleni háború valós alapjait. Időközben megírta A Bóly Királynőjét és a Hegemónt, amivel nagy népszerűségre tett szert. A Holtak Szószólója nagy tiszteletnek örvendett a Száz Világ mindegyikén. Rendszeresen felkérték őket, hogy egy-egy elhunytról megemlékezzenek.

A történet valójában egy családregény, ahol Ender megpróbálja feltárni Novinha családjának a múltját, hogy a nő férjéről elmondhassa beszédét. Azonban nem csak ezért utazott Lusitaniára, hanem azért is, hogy végre megfelelő otthon találhasson a Boly Királynőjének, és megismerje a malackákat. Kutakodás közben igen sötét dolgokra akad, melyek nem csak Novinha családját érintheti rosszul, hanem az egész kolóniát.

A Holtak Szószólója teljesen más stílusban megírt regény, mint a Végjáték. Inkább nevezném családregénybe csomagolt világépítésnek és a Fajirtás előkészítésének. Túl sok izgalmas esemény nem történik, leszámítva a kötet utolsó negyedét, amikor elhangzik a beszéd és fény derül a pequeninok titkára.

Card javára írható, hogy nagyon gördülékenyen ír, így annak ellenére, hogy a kötet majdnem ötszáz oldalas, szinte faltam a fejezeteket. Szépen belecsempészte a vallást is, aminek valójában csak a harmadik részben lesz súlya, mégis ebben a kötetben is tudott neki szerepet adni. Azzal, hogy nem csak világi, hanem vallási szempontból is megvizsgálja a malackák kérdését az univerzumban, lehetőséget ad az olvasónak a megismerésre.

Tudom, kicsit nevetséges, hogy Card malackákat teremtett. Én sem tudtam komolyan venni az első pár tíz oldalon. Olyan volt, mintha egy alacsony költségvetésű zs-kategóriás filmből vette volna az ötletet a '80-as évekből. Ha jobban belegondolunk, akkor valóban érdekes lényeket képzeltek el idegen fajoknak a '80-as, '90-es években, amik mai szemmel megmosolyogtatóak. A kötet végére pedig megdöbbenéssel kellett tapasztalnom, hogy a szűklátókörűség nem Cardot illeti a malackák miatt, hanem éppen engem és azokat az embereket, akik nem látnak az orruknál tovább. Miért hisszük azt, hogy az idegenek humanoid jellegűek és hogy erkölcsileg is hasonlatosak hozzánk?

Érdekes, hogy Cardnak először A Holtak Szószólója regényötlet született meg a fejében. Ehhez írta előzménynek a Végjátékot, hogy megalapozza Ender személyét. Mégis úgy érzem, hogy ez a kötet inkább csak egy kapocs a Végjáték és a Fajirtás között. Ebben a regényben valahogy nem sikerült megteremteni azt a feszültséget, amit elvárnánk tőle. Igen, érdekes a történet, de csak a végén bontakozik ki, és a feltett kérdéseket az ez utáni kötetekben válaszolja meg. Elkezdtem már a Fajirtást olvasni, és már az első oldalakon olyan erkölcsi dilemmák elé állítja az olvasót, amire eddig úgy néz ki, hogy nincs jó megoldás. Mindeközben A Holtak Szószólója ebből a szempontból inkább hasonlít egy sci-fibe oltott A skarlát betűhöz, mint a Végjátékhoz. Szó mi szó, a világépítése tökéletes, de ennél többet várt az ember.

Az előszóban az író maga is panaszkodik arra, hogy milyen nehezen is született meg ez a regény. Többször átírta, volt, amikor 200 oldalt dobott a kukába és kezdte elölről az egészet. Úgy érzem, hogy ez a nyögvenyelősség egy kicsit érződik is a köteten. Bár a világot szépen felépítette, a szereplőket és a köztük lévő kapcsolatokat mégsem sikerült teljesen kibontania. A Fajirtásban már lényegesen jobb karakterek szerepelnek, akiknél a motiváció is érthető, és lehet tudni, hogy egyes esetekben mi lehet majd a reakciójuk.

Szóval nem ez Orson Scott Card legjobb regénye. Ugyan nem elhanyagolható a jelentősége, ha a Végjáték-sorozatot nézzük, így nem ajánlom senkinek, hogy kihagyja és az első rész után rögtön a harmadikkal folytassa. Talán ennek is köszönhető, hogy nem filmesítették meg. Mindennek ellenére azért egy sorozatot el tudnék képzelni, ami a Végjáték után veszi fel a fonalat és feldolgozza a további három részt.

FORRÁS: Letya.hu