Öngyilkosság vagy kihívás?

Mert mindaddig, még a hegymászás egy jó túra, ami segít megszabadulni a hétköznapok gondjaitól és szürkeségétől, valamint a vállalt veszély is ésszerű határokon belül mozog, addig nincs semmi baj vele. Azonban, amikor már átlép egy határt és az ember nem tud leállni, mert egyre nagyobb késztetést érez a nagyobb, veszélyesebb csúcsok meghódítására, míg végül az Everesten köt ki, ott már gondok vannak.

Beck Weathers, az 1996-os Everest-tragédia egyik túlélője úgy döntött, hogy hosszú idő után papírra veti történetét, mely magában foglalja a csodával határos megmenekülését, valamint megpróbálja elmagyarázni, hogy mi is késztette az öngyilkos expedícióra.

A kötet első harmada szól az expedícióról, a tragédiáról és a megmenekülésről. Beck bemutatja magát a hegyet, illetve a csapatot mellyel együtt indult útra a csúcs bevételére. Feltárja azokat a nehézségeket, melyek a hegymászókra várnak az Everest meghódítása során, mind szellemi, mind testi értelemben. Ugyanis nem elég csak fejben eldönteni, hogy az ember felér a csúcsra, ahhoz egy olyan testre is szükség van, mely támogatja az úton. Ezt azért nem lehet nagyon otthon gyakorolni, hiszen 7-8000 méter magasságban, az oxigénhiány  és a nyomáscsökkenés igencsak megviseli az emberi szervezetet. Nem beszélve a hidegről és az alkalmanként orkán erejű szélről.

A könyv második két harmada életrajzi írásnak is felfogható, ahol Beck elmeséli, hogy mikor kapott kedvet a hegymászáshoz és mi vezette el a tragikus pillanatig. Szót kapnak itt a családtagok és a barátok, ismerősök is, ezzel is megvilágítva, hogy mennyire másképpen látták a dolgok alakulását, mint azt Beck hitte. Őszinte vallomás ez minden féltől, ami kicsit későn érkezett ahhoz, hogy elkerüljék a tragédiát.

Mindig is azt gondoltam, hogy azok az emberek, akik az Everest (vagy hasonlóan veszélyes csúcs) meghódítására indulnak, sokkal több sérülést hordoznak belül, mint kívül. Ráadásul mindaddig nem nyugszanak még a külső sérülések száma meg nem közelíti a belsőkét. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen öngyilkos túrára induljon, igen nagy halálvágynak és gyávaságnak kell lakoznia a szívében egyszerre. Megvan bennük az öngyilkos hajlam, de nincs meg bennük a bátorság, hogy sajátkezűleg végezzenek magukkal. Így nem marad más hátra, mint az olyan elfoglaltságok keresése, melyek magukban hordozzák a tragédia lehetőségét.

Amikor a kezembe vettem a könyvet, a fenti előítéletekkel voltam tele. Soha nem érdekelt különösképpen a hegymászás azon része, mely túlmutatott egy kis túrázáson, esetleg egy kis sziklamászáson. Ráadásul nem is sokat találkoztam a témával. Kivétel talán, amikor Erőss Zsolt 2013-ban eltűnt Kancsendzöngáról visszafelé jövet. Az akkori híradásokból kitűnt, hogy a család és a barátok sem reménykedtek a megmenekülésében, sőt, sokak szerint meghalni ment fel a hegyre. Ez is csak megerősített abban, hogy a többsége ezen hegymászóknak igen erős öngyilkos hajlammal rendelkezik. De miért éppen a hegymászást választják ezek a sérült emberek?

Beck egészen a gyermekkoráig nyúl vissza. Katonacsaládban nevelkedett, így a világ több pontján is megfordult édesapjának köszönhetően. A II. világháborút követően az édesapját Japánba szólította a kötelesség, ahova pár hónap késéssel a család is követte. Innen kezdve nálam Beck mínuszból indult, ugyanis megvetően nyilatkozott a legyőzött japánokról, akiket a szülei nemhogy éhbérért, hanem csak kosztért foglalkoztattak és úgy tekintettek rájuk, mint "háborús kárpótlásra".

Becket megviselte az állandó költözés és az állítólagos alacsony termete (178 cm az alacsony?). Már gyerekként megvolt benne az a kettősség, ami egyszerre tette pökhendivé, nagyravágyóvá és befelé fordulóvá. Egy igazi depresszióval kevert kisebbségi komplexusokkal küzdő gyerek volt, amiből felnőtt korára sem sikerült kinőnie. Kerülte a konfrontációt és mindig a könnyebb utat választotta. Bár orvosira járt, idővel mégis elfordult a gyógyítástól, ugyanis antiszociális viselkedése nem tette volna lehetővé a zökkenőmentes kommunikációt a betegeivel. Így inkább a patológiába menekült, ahol a páciensek nem beszélnek vissza.

Amikor a felnőttkori beszámolóját olvastam Becknek, időről-időre Bret Easton Ellis: Amerikai ​psycho című regénye ugrott be. A leírásai kísértetiesen hasonlítottak Bateman érzéseihez. Azzal a különbséggel, hogy Becknek volt egy "szerető" családja, aki kitartott mellette. Illetve, hogy Beck nem az erőszakban és a gyilkolásban látta a menekülést a problémái és a belső üresség elől, hanem megpróbált értelmes hobbikat találni, amik biztosították őt arról, hogy elég ideig távol tud maradni a családjától.

Beck mentségére legyen mondva, megpróbálkozott pszichológussal is, hogy rendbe tegye az életét, de úgy látszik, hogy nem a megfelelő emberhez került. Felesége, aki egy olyan családból származott, ahol a nők alárendelt szerepet játszottak, gondolni sem mert a válásra, hiszen az édesanyja, nemhogy támogatta volna a lányát egy ilyen rossz házasság elhagyására, hanem még direkt őt hibáztatta. Peach (a feleség) így magában kereste a hibát, és ahelyett, hogy ráeszmélt volna férje ridegségének okára, megtett mindent, hogy a kedvében járjon. Ráadásul Peach megnyugvást talált abban, hogy a környezetében élő háziasszonyok házassága sincs rendben, és mindaz ami kívülről az amerikai álomnak látszik, belülről rothadt és bűzös. Így tehát elfogadta, hogy ilyen egy valódi házasság és jóasszonyként támogatta urát.

Szóval, amikor elkezdtem olvasni a könyvet, azt hittem, hogy sikerül ledöntenie az előítéleteimet és rávilágít arra, hogy miért is érzik a hegymászók ezt az ellenállhatatlan késztetést az életveszélyes csúcsok meghódítására. Ehelyett, csak megerősített abban, hogy ezeknek az embereknek nagy része olyan pszichológiai problémákkal küzd, melyet inkább a kanapén kellene kezelni és nem a hegyekben.

Becknek nagy szerencséje volt, hogy megmenekült a haláltól és pár komolyabb fagyási sérüléssel megúszta. Úgy látszik, hogy neki a külső sérülései már nagyobbak, mint a belsők, így a szeme is felnyílhatott és felfedezhette mindazt, ami mindvégig az orra előtt volt. Azonban soha nem fogja visszakapni azt az időt, amit a családjával tölthetett volna, ahelyett, hogy az életét kockáztatva inkább a csúcsokat mássza. Nem volt ott, amikor a gyerekei felnőttek és szükségük lett volna egy apára. Nem volt a család része hosszú-hosszú időn keresztül. Szeretet helyett csak pénzt tudott adni, hogy gondtalanul éljenek, de nélküle. Most pedig, hogy az Everest és a hobbija megnyomorította, visszatért a családhoz, hogy legalább hátralévő életét nekik szentelje.

A Wikipédia oldalakat böngészve, nagy nevek sorakoznak, akik elsőként hódították meg a csúcsokat. Azonban mindenki mélyen hallgat arról, hogy egyetlen expedíció sem támadhatná meg a csúcsot, ha nem lennének ott a serpák, akik a felszerelésüket viszik fel a hegyre. Ezek a serpák névtelenek az utókor számára, hiszen ők nem a csúcs meghódítására törekszenek holmi hírnév kedvéért, mindössze a megélhetésükért kockáztatják nap mint nap az életüket. Vajon hányan jutnának el a csúcsig az ő segítségük nélkül? Hány hegymászó volna képes arra, hogy 4x vagy 5x megtegye ugyanazt az utat, csak azért, hogy a felszerelését feljuttassa a legfelső táborba? Nem beszélve arról, hogy aztán mindezt le is kellene vinnie. Ugye, ez már nem kihívás?!

Az igazi hősök itt a serpák, akik éhbérért kockáztatják az életüket, hogy a gazdag turisták a csúcson készíthessenek magukról egy fényképet, melyet bekeretezve kiakaszthatnak az irodájuk falára és eldicsekedhessenek mindenkinek, hogy "igen, én megmásztam az Everestet".

Ha érdekel, hogy mi vesz rá egy embert arra, hogy ekkora esztelenségben vegyen részt, akkor ez a könyv neked való. Őszinte vallomás arról, hogy milyen utat járt be Beck a gyerekkorától az Everestig, és azon is túl.

FORRÁS: Letya.hu