Németh Attila (szerk.): GFK 300.

Miért indexet írok és nem minőséget? A válasz egyszerű. A szerkesztők igyekeznek zsáneren belül a lehető legtöbb olvasónak a kedvében járni, ezért igencsak változatos novellákat válogatnak össze műfajon belül. Ennek köszönhetően nincs az az olvasó, akinek minden novella tetszene egy kötetben. (Ha akad ilyen, az jelentkezzen)

Nincs ez másképpen a GFK 300. kötettel sem, ami a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat 300. megjelent kötete (a reprinteket nem számolva). A kiadó azonban ennél tovább ment, és nem csak a zsánert értelmezte tágan, hanem az idővonalból is nagy szeletet ölel fel. A múlt és jelen nagyjai közé bevették a jövő (nagy)reménységeit is, így úgymond időben és "térben" is szórás jellemzi a kötetet. 25 író 24 írásán keresztül kaphatunk ízelítőt ebből a nagy halmazból.

Az a tapasztalatom, hogy minden antológiában az írások kb. 20%-a kiemelkedő. Ugyan ennyi szokott lenni a gyengének mondható is. A többi pedig átlagos, ami nem minden esetben jelent középszerűt. Sajnos ebben a kötetben csak egy igazán ütős, kiemelkedő novella szerepel, ami nem más, mint Toochee: Zaj a rendszerben című írása. Ez a történet ötvözi a klasszikus elbeszélés elemeit a modern gondolatokkal, aminek köszönhetően nemcsak érdekes, frappáns, hanem még szép is az egész.

Volt még egy, ami majdnem ilyen jóra sikerült. Csak éppen a végén egy egyszerű hiba miatt ugrott az egésznek a hangulata és kizökkentett – Ian Watson: Reggeli az ágyban. Watsonnak is sikerült megmozgatnia a szürkeállományomat és becsalnia a tudomány erdejébe, ahol jól is éreztem magam. Az egész egy banális hibán csúszott meg, amit a mai napig nem tudok hova tenni. Sajnálom, hiszen ha ezt az egy bekezdést kihagyta volna a történetből, akkor most ő is Toochee mellett lehetne.

Antal József: A lélek mérnöke című novellája a költészet kedvelőiben kelthet szimpátiát. Ebben ötvöződik a tudomány és az irodalom, aminek köszönhetően egy érdekes eszmefuttatásnak lehetünk tanúi. Érdekes elgondolás, de valahogy nem tudott mélyen megérinteni, hogy azt mondhassam, hogy ennek a jók között lenne a helye. Azonban arra sem vinne rá a lélek, hogy közepes írások közé soroljam, hiszen annál azért több van benne.

Hiperkocka

Arthur C. Clarke és Robert A. Heinlein elbeszélésein meglátszik az idő vasfoga. Clarke műve a maga idejében lehet, hogy nagyot ütött, de azóta már annyian feldolgozták a témát, hogy nem tudott az újdonság erejével hatni. Heinlein írása ötletes és érdekes, mégis a stílusának köszönhetően érződik, hogy nem egy mai darab. Mindennek ellenére sikerült munkára fognia a képzeletemet és igencsak megdolgoztatott a történet végére.

Egy elbeszélés azonban nagyon kilóg a többi közül - Sirokai Mátyás: A fák színe előtt. Nem is tudom, hogy hogyan került bele ebbe a válogatásba. Jobban illene egy szépirodalmi kötetbe, hiszen egyetlen bekezdést leszámítva semmi köze sincs a sci-fihez vagy a fantasyhez. Nem azt akarom mondani, hogy rossz, csak azt, hogy nem ide való. Ennyi.

Átfutva a tartalomjegyzéket, még két novellára térnék ki. Mindkettőben egy valami közös, a madarak. Kasztovszky Béla és Benedek Szabolcs írása túl közel került egymáshoz a válogatásban. Olyannyira közel, hogy megrémültem és elkezdtem rettegni attól, hogy minden második novella esetleg madaras lesz. Kasztovszky történetében még volt is eredeti gondolat, viszont a stílusa és a történetvezetése most sem jött be. Benedek Szabolcs írása pedig jobban illene egy népmese gyűjteménybe, mint egy ilyen antológiába.

Igazán vegyesre sikeredett ez a novellacsokor. Sajnos nem sikerült a mérleget a jó irányba billenteni. Ez az érzés nem számszerűsíthető, azaz nem tudom azt mondani, hogy az írások nagy része a gyengék közé tartozna. Inkább azt mondanám, hogy a sok jó, elgondolkodtató és érdekes novella nem tudta felülmúlni azt a pár gyenge, rosszul sikerült, ide nem illő írást. Ha sikerülne kitörölni az emlékezetemből 4-6 történetet és úgy tekintenék az antológiára, mintha benne sem lettek volna, akkor azt mondhatnám, hogy ez egy jó válogatás.

Amikor elkezdtem olvasni a kötetet, nem is számítottam arra, hogy a legjobb történetet magyar szerzőtől fogom olvasni. Meglepett és kellemesen csalódtam. Meglepetést okozott Nemere István is, hiszen az ő története volt talán a legkönnyedebb, ami egy egészen érdekes szempontból közelítette meg az időutazást. Azonban a feldobott labda fenn is maradt. Nem sikerült leütnie.

A bejegyzés végére szokott maradni az összegzés, a konklúzió. De ennek nagy részét fentebb már kifejtettem. Ha most kinyitom a kötetet a tartalomjegyzéknél, szomorúan konstatálom, hogy nem csak a jó írások maradtak meg az emlékezetemben, hanem a gyengék is. Pedig a memóriám elég szelektív, aminek köszönhetően pár hét alatt a felesleges információk ki szoktak hullni belőle (vagy egy mély verem aljára kerülnek). Most azonban ugyan akkora intenzitással törnek elő az emlékek mindkét véglet esetében.

Amikor pedig belelapozok a kötetbe, kellemes emlékek törnek fel. Szórakoztató történetek, melyek egy másik világba repítenek, ahol megfér egymás mellett a tudományos fantasztikum és a fantasy. Történetek, melyek velem voltak a BKV-n, úton a munkába, vagy éppen onnan hazafelé. Történetek, melyek kiszakítottak a szürke hétköznapokból. Szórakoztattak és elgondolkodtattak.

FORRÁS: Letya.hu