Monique Schwitter: Egyik a másikban

Mondhatnám, hogy átverés áldozata lettem, de nem mondom, mert nem haragszom. Becsapva sem érzem magam, mert azt gondolom, az irodalom elég sokszor és olyan végeláthatatlanul széles spektrumban tud szubjektív lenni, hogy éppen ettől gyönyörű. De, hogy a címadó kötetnél maradjak: Schwitter könyvét a fülszöveg, és a netes ajánlók alapján egy viszonylag könnyed szerelmi történetnek véltem, egy-két bájos, a felületet karcolgató gondolattal, amelyekkel szintén nő lévén majd remekül azonosulhatok. Nem így történt.

Ahogy haladtam az olvasással, úgy kellett rádöbbenjek: bizony-bizony pofára estem. Ez a könyv személy szerint a földbe döngölt, egy kicsit meg is taposott, hogy aztán az arcomba tolja a maga örök érvényű igazságát: amíg nem tudsz lezárni dolgokat, amíg viszed magaddal a sebekként szerzett mázsás súlyokat, addig soha semmi nem fog megváltozni. És marad a pofára esés.

Óh igen, a borító. Látszólag nem egy nagy alkotás, és ha semmitmondónak nem is titulálnám, biztosan elmennék mellette pár rövid pillantás után. Végül a regény olvasása után döbbentem rá, mekkora ötlet volt ez a formás vádlijú női láb, aki éppen eltaposni készül az időt.

A kötet tehát afféle visszatekintős szerelmi történetként indul, amelyben az írónő, aki a történetben szintén író, színházi ember és rendező, felidézi ifjúkori nagy szerelmét, Petrust. Petrus, mint afféle első, gondtalan szerelmek egyike, aki végigkíséri a felnőtté váláson, egy negatív élmény kapcsán kerül célkeresztbe, a főhősnő rákeres a neten és döbbenten szembesül halálhírével. Vele indul ez a fura, patchwork regény, amiben aztán megismerhetjük valamennyi, életében eddig előbukkanó férfihoz fűződő viszonyát, kapcsolatait.

„Ha bármelyikünk hirtelen ráguglizik az első szerelmére, az csak a kopogás miatt van, amit elalvás előtt hallott, illetve reggel még hangosabban, amikor belenézett a tükörbe, és meglátta a mély, függőleges ráncokat a szemöldökei között.”

A férfiak szám szerint tizenketten vannak és valamennyien az apostolok neveit viselik.

A keresztény hagyományok szerint az apostolok azok a férfiak voltak, akiket Jézus választott maga mellé, s akikkel küldetését együtt végezte. Maga az apostol szó görög eredetű és küldöttet jelent. Az apostolokról elsősorban a Bibliában olvashatunk – az evangéliumokban és az Apostolok cselekedeteiben. Egy helyütt nem olvashatunk az összes apostolról, János evangéliuma nem sorolja fel őket. Viszont itt kétszer is megjelenik az a Natánael, akiről a szinoptikusok nem tesznek említést. János nem mondja róla, hogy ő is apostol lenne, ám Jézus feltámadása után az apostolok közösségében említi. Natánaelt Bertalannal szokták azonosítani, ugyanis az Apostolok cselekedeteiben (1,13) a felsorolásban Bertalan helyén áll a neve.
Mindezt azért is tartottam említésre érdemesnek, mert a könyv nagyszerűségét láttam benne igazolni. Minden apró, előre talán nem is feltűnő részletnek mélyebb jelentése van és minden mindennel összefügg. Ez pedig különösen izgalmas vállalkozás, mert a regény maga egyáltalán nem cselekményes, vagy pörgős, inkább egy végtelen lassúsággal hömpölygő gondolat-folyam.

A különféle kapcsolatok bemutatása egy soha véget nem érőnek tűnő szellemvasútra ültet, szédítő sebességgel robognak el mellettünk az emlékek, mindig csak apró szilánkjukat felfedve. A könyvben az idősíkok is folyton váltakoznak, ami az elején igen zavaró tud lenni, de mikor megszokja az ember, csodát láthat. Egy csodásan színes kaleidoszkópot, amin az írónő mindig csavar egy újabbat, hogy kiélesedjen a sokszínű kép és új, izgalmas, tompa mozaikká essen szét.

Felvetődik a kérdés: hová és miért ez az örökös változás, a múlt folytonos felidézése? Milyen lezáratlan ügy lehet a háttérben? Mivel férfiakhoz fűződő kapcsolódásokról és reflekciókról kaptunk részletes bemutatást, jómagam egy fel nem dolgozott, apához köthető élményre tippeltem. A regény végén aztán kiderült, még ha nem is sokkal, de mellé lőttem.

Ami nagyon tetszett a kötetben, az az volt, hogy az önigazolást kereső mondatok között az olvasó saját maga is felteszi a saját kérdéseit, saját kapcsolataihoz, exeihez fűződő viszonyait illetően. A jelen és a múlt közötti ugráláson kívül a történet a valóság, és a képzelet között is gyakran és gyorsan vált. Mindez kiválóan megjeleníti, hogy tulajdonképpen a realitás is szubjektív, csak egy saját magunk által megalkotott kép. Ha akarom éles, ha akarom torzít, ha nem akarok, nem látok meg dolgokat belőle. Ezt bizonyítja pl. Philip, a férj szerencsejáték-függősége. Amikor ez kiderül, a nő úgy érzi, itt újabb keresztúthoz érkezett, nem tudja magát túltenni a történteken.

„Titokban arra várok, hogy valaki ismét keresztülbotladozik az életemen, és tovább írja a történetet.”

Közös és folyton visszatérő pont ez a sok férfi, mindent a hozzájuk való viszonyon, az általuk megtapasztalt szűrőkön keresztül ismerünk meg a nő életéből, abból a szemszögből, amelyik élethelyzetben éppen az adott férfivel van/volt. Az egyik mellett tanítvány (Tadeus), a másik mellett feleség és anya (Philip), aztán mester (Jakob) stb. (Ugye emlékszünk még az apostolokra és szerepeikre?)

Ugyanezen kettősség jellemző a kötet egyik mozgatórugójára, még pedig vágy és valóság, vágy és lehetőség kettősének szempontjából. Petrus történetén és alakján keresztül jutunk el a szabadságvágy megvalósításáig, Simon a közös barát okán, aki megrajzolja az egyetlen, repülni nem tudó madarat, Petrust a pingvin. Petrus ezt kikéri magának, olyannyira megsértődik a történtekért, hogy száműzi az életükből Simont, hiszen ő igenis tud repülni. Amit később be is bizonyít...

A repülni tudó pingvin szimbóluma viszi el az írónőt egy kósza, hirtelen ötlettől vezérelve Svájcba, a szülővárosa és egyben lezárás színhelyére. A történetfüzéren végighúzódó, a lapok között fel-felbukkanó szürrealizmus így valósággá lesz.

„Következő megálló: Alte Trotte. De hová megyek én? Már több mint egy hónapja itt vagyok, a szülővárosomban – keresve valamit? Mit? Más megoldásokat? Újrakezdést? Az nincs. Már éppen elégszer megkíséreltem: elfutni, mindent magam mögött hagyni, új város, új boldogság, új férfi, új boldogság. Nem működik. Remélem, hogy legalább a folytatáshoz megtalálom az alapot. De biztos, hogy keresni kell? Nem megy amúgy is minden tovább, egyszerűen csak úgy tovább? Nem éppen ez az oka annak, hogy már egy hónapja itt tévelygek ebben a városban, és a múltban vájkálgatok, távol a férjemtől, a gyerekeimtől, az aktuális életemtől? Csakhogy éppen sehogy sem sikerül kihúzni magam, egyszerűen leugrani, a körhintát egy kis időre megállítani, hogy egy remegésmentes képet nyerjek az egészről, és utána el tudjam dönteni, hogy ismét visszaülök-e, és ha igen, mikor, illetve melyik lóra?”

Főhősünk aztán a saját maga által teremtett mankóval, egy régi szerelme ifjonti változatával, és a gyermekkora mélyén megbúvó tragédia feloldásával talál kiutat, vagy ha úgy tetszik visszautat a családjához, az életéhez. Az események innentől felgyorsulnak, de happy endre azért még ne számítsunk. A befejezést tekintve sajnos az írónő következetesen tartotta magát a könyvbeli másához:

„Semmi sem jut az eszembe. Nem tudom, hogyan kell jó befejezést írni.”

Nem is írt, egyáltalán. Nekem azért hiányzott. A regény tökéletes megjelenítése annak, hogy az életünkben lezárás, szembenézés nélkül nincs újrakezdés, de továbblépés sem. Emlékszünk még a borítóra? A kísérletre, hogy lábbal tiporjuk az időt? Nos, a kötet egyértelmű tanulsága az, hogy nem lehet.

„A szerelmet az ember nem választja. A nagymamára gondolok. Undinéra, Andreasra, Petrusra, Jakobra, Tadeuszra. A legfinomabb szilánkok a legveszélyesebbek. Mindannyian újból felbukkannak majd? Egyáltalán véget érnek valaha is a dolgok?”

Monique Schwitter svájci származású írónő, színész. 1972-ben született Zürichben. 1993 és 1997 között színházi rendezést és színészetet tanult Salzburgban. 2010-ig Zürichben, Frankfurtban, Grazban és Hamburgban dolgozott színészként. 2010-től főállású író, Hamburgban él. 2015-ben Svájci Könyvdíjjal kitüntetett Egyik a másikban az ötödik könyve.

Forrás: Véda hangulatai