Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv

Azonban a legyőzött Férgek ereje a megmaradtakba szállt át, ezzel is nehezítve az Áramlás használóinak feladatát.

A Harmadik könyv nem csak a nyitott kérdések lezárására törekszik, hanem az elvarratlan szálak végére is megpróbál pontot tenni. Azonban az előző bejegyzésemben linkelt interjúban említett lezárás és válaszadás kicsit többet sejtetett mint amit az olvasó valójában megkap. Hogy ennek örüljünk-e azt mindenki döntse el saját maga.

A lezáró kötet kicsivel hosszabb lett, mint az előző kettő, de ez nem is csoda, hiszen nagyon sok mindenre nem kaptunk választ az előző részekben. Talán ennek is köszönhető az, hogy sokkal többet ugrálunk időben és térben, olvasás közben, mint eddig. Viszont egyre jobban közeledünk egy adott ponthoz, ahol összefutnak a szálak és a végső ütközetben csúcsosodnak ki az események.

Nos, kezdjük az elején. Az író tényleg megpróbál minden történetszálat felvenni, elmagyarázni és lezárni, mégis úgy érzem, hogy egy kicsit túlírt lett ez a rész. Újra találkozhatunk ismerős alakokkal, akik eddig sem tettek túl sokat az események alakulásáért, mindössze a Véres Hercegnő rend fenntartásáért és kibővítéséért érdemlik meg az említést. Itt egy-egy fejezet kicsit hosszabbra sikeredett, mint amennyi az információ átadáshoz szükséges lett volna. Sőt, bátorkodom kijelenteni, hogy bizonyos részeket nyugodtan ki lehetett volna húzni, akkor sem csorbul a történet. Gilgames visszahozása az események láncolatába szerintem teljesen felesleges volt, nem beszélve a végső harcáról, ami ellentmond az eddigi tárgyalásmódnak. Az Áramlás használata nélkül Gilgames annyit árthat egy Féregnek, mint a kisgyerek egy csatacirkálónak, ha egy pálcikával szurkálja.

Tekintsünk a történetre úgy, hogy a felesleges részeket kihúztam fejben, és csak a valóban történetbefolyásoló eseményeket hagytam meg. Ebben az esetben kijelenthetem, hogy igen jól sikerült megalkotnia a világot és láthatatlan szálakkal összekötni a különböző időben és helyen lévő személyek sorsát. Mindenhol megtalálható az ok-okozat felállás, igaz, néha korábbra tehető az okozat, mint az ok. Ettől olyan izgalmas ez a regény, és attól, hogy a szereplői nem fekete-fehérek, hanem színesek, akik képesek lelkiismeretük, érzelmük vagy a megváltozott körülmények miatt átállni a másik oldalra. Általában az ilyen, vagy ehhez hasonló űroperákban egy, maximum két szereplőnél lehetünk tanúi a csapatváltásnak, de az Eshtarban ez bárkivel előfordulhat.

Szó esett még a trilógia elején arról, hogy ez egy sci-fi/fantasy crossover történet. Reménykedtem, hogy a végére inkább a sci-fi vonal lesz hangsúlyosabb és talán valamit megtudhatunk az Áramlás törvényeiről is. Való igaz, hogy sok dologra kaptunk tudományos magyarázatot, de pont az Áramlás az, ami ebből a körből kimaradt.

A tudományos vonalon kívül, Walden a teológiában is jobban elmélyedt és több helyen párhuzamot fedezhetünk fel egyes világvallások hitvilágával, szerepkörével és kialakulásával. Talán a legjobb példa erre Vittorya és tanítványai, a Véres Tizenkettő esete. Júdás szerepköre itt is megtalálható az apostolok között, igaz kicsit más kontextusba helyezve a dolgokat. Izgalmas és elgondolkodtató a folyamat, ahogy a tanításokat megszűri az idő és a vallási vezetők. Mennyire elferdülnek az elhangzott gondolatok, mire papírra kerülnek. Akárcsak a Biblia (Újszövetség) estén, ahol a benne szereplő írások nagy része (talán egy kivételével) már azt követően születettek, hogy a tanítványok meghaltak.

Michael Walden kitűnően kidolgozta a Férgek erősödésének elvét, ezzel is fokozva az izgalmakat, hiszen egyre erősebb ellenféllel kellett szembenéznie az emberiségnek. Ezt ki lehetett volna aknázni, ha az utolsó előtti Féreg elpusztítását nem egy huszárvágással oldotta volna meg. Ezen a ponton nagyot csalódtam, hiszen egy grandiózus ütközetre számítottam, melyet hőseink szinte az erejük végéig folytatnak, mígnem legyőzik a félelmetes ellenfelet. Ez arra is jó lett volna, hogy kicsit meginogjon az olvasó, hogy vajon sikerül-e legyőznie az emberiségnek az utolsó Férget, ha abban összpontosul a többi 9 hatalma. De, sajnos nem ebben az irányba ment el az író.

Jó, persze könnyű olvasói oldalról kritikákat megfogalmazni a regénnyel szemben, hiszen nekünk csak befogadnunk kell, nem kell ötletelnünk. Itt jegyezném meg, hogy a másik oldal szemével megvizsgálva a trilógiát, kijelenthetem, hogy nem lehetett egyszerű dolog a több idősíkban megírt történetet egybegyúrni, úgy hogy ne legyenek benne ellentmondások és izgalmas is legyen. Talán a túlzott törekvés a történeti szálak kidolgozására és egybefonására okozta azt, hogy a Harmadik könyv végül igencsak túlírtra sikerült.

Összegezve a teljes trilógiát, kijelenthetem, hogy Waldennek sikerült egy igazi űroperát összehoznia, ami időn és téren át átível történetével. Nem hagyja unatkozni az olvasót, hiszen minden egyes fejezettel más-más történetszál eseményeit meséli el. Mindenki kiválaszthatja magának, hogy melyik az a csapat aki neki a kedvence. Nekem mindegyik tetszett és lekötött. Talán Gilgames és a Véres Hercegnő rend történeti szálakat nem kellett volna tovább húzni, hanem egy ponton, ahol a küldetésük véget ért, le kellett volna zárni.

Ha egyszer valaki vászonra is megálmodná a történetet és mozis verzió is készülne a trilógiából, azt szívesen megnézném, mert amellett, hogy látványos lenne, kíváncsi lennék, hogy hogyan oldanák meg a különböző idősíkokat úgy, hogy a néző ne vesszen el a váltások közepette. Nekem néha olvasás közben is meg kellett állnom, hogy rájöjjek és tisztázzam magamban, hogy hol is vagyok, kik az ellenségek és milyen politikai környezet áll fenn az adott korban.

Aki szereti a sci-fi/fantasy crossovereket, annak kitűnő választás az Eshtar-trilógia. Egy kerek egész történetet kapunk, aminek van eleje, közepe és vége, mégis úgy érezzük, hogy ha az író nagyon akarná, akár folytathatná is. Esetleg egy mellékszál felkarolásával kibonthatná az események hátterében meghúzódó történéseket.

Forrás: Letya.hu