Mark Logue - Peter Conradi: A király háborúja

Albert herceget (a későbbi VI. György) zavarta a dadogása, és igyekezett kigyógyulni belőle. Sok kuruzsló és logopédus kezelte, de mindegyikben csalatkozott. Végül összehozta a sors az Ausztráliából bevándorolt Lionel Logue „logopédussal”, akinek nem volt orvosi diplomája, mindössze a színtársulatoknál szerzett beszédtechnikai tanácsait hasznosította. A történetet ismerhetjük A király beszéde című Oscar-díjas filmből, vagy a később megjelent életrajzi regényből.

A király háborúja ott folytatja a történetet, ahol az első rész abbamaradt. VI. György brit király bár nem gyógyult ki teljesen a dadogásból, már lényegesen könnyebben vette az akadályokat, és képes volt a rádióbeszédeit akadozás nélkül elmondani. Ebben nagy szerepe volt Logue-nek. A kötet a II. világháború kitörésétől VI. György, majd Lionel Logue haláláig tartó időszakot öleli fel és meséli el.

Amikor nekikezdtem a könyvnek, azt hittem, hogy egy olyan életrajzi regényt tartok a kezembe, mely bepillantást enged nyújtani Logue és a király kapcsolatába, és kicsit bulvárosan, de az életükbe is. Sajnos csalódnom kellett, ugyanis már az elején nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezen két személy csak a beszédtechnikai órákon és a rádióbeszédek előtt találkozott egymással. Logue minden egyes beszéd előtt átnézte a szöveget és módosításokat javasolt. Kihúzta a problémás szavakat, és olyanokra cserélte, melyek kiejtése nem okozott gondot az uralkodónak.

A kötet szerintem egyértelműen azért íródott meg, hogy Mark Logue meglovagolja a film népszerűségét, s egyben nagyapja nevét is öregbítse. Miközben ezen morfondíroztam, és csalódottságomnak egyre nagyobb teret adtam, felfedeztem valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet.

Fiatal koromban nagyon foglalkoztatott a III. Birodalom, és a szülővárosom könyvtárában minden könyvet elolvastam, ami a témához kapcsolódott. Egy idő után, ha új könyv érkezett a könyvtárba, akkor üzentek, hogy menjek be, mert félretették a számomra. Miután elolvastam és visszavittem, csak azt követően vezették be a rendszerbe. Ezért a figyelmességért még most is nagyon hálás vagyok a könyvtár dolgozóinak. Ez az időszak körülbelül 6-7 évet ölelt fel az életemből, így igen sok szerző tollából, és ami a fontos, különböző nézőpontokból tudtam megvizsgálni az eseményeket. Viszont most találkoztam először olyan írással, melyet teljes egészében átjár a royalista szellem. És ez az, ami könnyedén legyűrte a kezdeti csalódottságomat és teljesen más alapokra helyezte a kötetet.

Mark Logue és Peter Conradi a Brit Birodalom történetét tárta fel előttem royalista nézőpontból. Érdekes volt olvasni a király viszonyulását Neville Chamberlain, majd Winston Churchill miniszterelnökhöz. Ahogy az európai helyzetet látta és próbálta kezelni, kezdetben sikertelenül, majd az USA belépésével egyre reményteljesebben. Azért kíváncsi lettem volna arra is, hogy hogyan nyeli le a békát az uralkodó, amikor a Szovjetunió belépett a szövetségesek közé. Hiszen ne feledjük, hogy Lengyelország lerohanását követően üzentek hadat Hitler náci Németországának, miközben szemet hunytak a szovjetek bevonulása felett, akik Lengyelország felét bekebelezték.

Logue nemcsak a családja történetét meséli el a kötetben, részletesen kitérve apja és két nagybátyja tevékenységére a II. világháború alatt, hanem végigköveti a brit védekezést, csúfos visszavonulásokat és a dicső győzelmeket is. Sok érdekességet megtudhatunk az elsötétített London hétköznapjairól, illetve a német bombázásokat követő közhangulatról is. Kitér a Buckingham-palotát ért bombatalálatra is, melynek köszönhetően a nép végre úgy érezhette, hogy nemcsak őket éri támadás, hanem a királyt is, aki így egy lett közülük. A szerzők kiemelik ezt az eseményt, és a királyt emelik piedesztálra, miközben mélyen hallgatnak arról, hogy Hitler tajtékzott a dühtől, amikor megtudta, hogy a királyi palotát is találat érte, hiszen szigorúan meghagyta, hogy a palotát kerülni kell. Jól tudta Hitler, hogy a közmorálon tovább ronthat, ha a lakosságot bombázzák és a palotát messziről elkerülik, hiszen így a nép úgy érezheti, hogy a szenvedés csak nekik jár ki a háborúból, az uralkodó rétegnek nem kell félnie.

A royalista nézőpont a csúfos vereségeket is dicső visszavonulásként tünteti fel, mint a logisztikai nehézségek feletti győzelmet, gondolok itt a dunkerque-i csatára és kimenekítésre. Az észak-afrikai győzelmeket, mely a tengelyhatalmak felmorzsolásával járt a területen, Bernard Montgomery kizárólagos érdemének tünteti fel, megfeledkezve arról, hogy mekkora szerepe volt ebben a hírszerzésnek, és annak, hogy egy évvel korábban a britek zsákmányoltak egy Enigma rejtjelező gépet, a hozzá tartozó kódkönyvvel együtt.

Jó, tudom... minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ezzel nincs is problémám, hiszen éppen ezért olvasok több forrásból, hogy megpróbáljam kihámozni az igazságot. De a royalista nézőpont számomra újdonságként hatott. Megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor az ember egy birodalom része, melynek a csúcsán egy uralkodó áll, aki szent és sérthetetlen. Maga a birodalmi gondolkodás az, ami átjön a könyv lapjain. Mivel nem éltem királyságban, csak köztársaságban és diktatúrában, így érdekes megtapasztalni ezt a féle viszonyulást az uralkodói réteghez. Logue mint hőstettet meséli el, hogy a király a jegyrendszer alatt – miközben az alattvalók nélkülözni kényszerültek, VI. György sorsközösséget vállalva velük – a napi 25 szál cigarettáját (láncdohányos volt) lecsökkentette napi 15 szálra.

Lionel Logue rövid látogatásai a királynál, amelyek általában a rádióbeszédek előtt voltak esedékesek, bepillantást engednek nyújtani a királyi család mindennapjaiba. Alkalmanként közös étkezéseken is részt vett, és az asztalnál folyó beszélgetéseket is megörökítette az utókor számára. Ezeknél már csak a levelek voltak érdekesebbek. A levelezés nem hivatalos nyelven folyt, hanem szinte baráti hangnemben. Persze, mindenki tudta, hogy hol a helye, és a határt pontosan betartotta. Élvezetes volt olvasni, ahogy körmondatokban dicsérik egymást, és szintén hosszadalmasan köszönik meg egymásnak a korábbi levelükben írt kedves szavakat. Igaz, a levelek nem teljes terjedelmükben kaptak helyet a kötetben, de a kiragadott részletek beszédesebbek ezer szónál. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe!

A kezdeti csalódásom ellenére sikerült a kötetnek olyan élményben részesítenie, amire csak ritkán adódik alkalom. A prekoncepciómat félretéve, egy teljesen más nézőpontból kezdtem olvasni a könyvet, aminek köszönhetően nem csak berántott, hanem egyre kíváncsibban vártam, hogy mit hoz a következő fejezet. Ennek köszönhetően gyorsan haladtam az olvasással, és egyre jobban elmerültem a részletekben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha megmosolyogtam bizonyos dolgokat, ami számomra nevetségesnek tűnt, de amit egy royalista véresen komolyan gondolhat.

Különbözőek vagyunk, és ebben a kötetben ez hatványozottan szembetűnik az olvasónak. A szerzők egy olyan világba engednek bepillantást, ami számunkra idegen, miközben az egész itt van a „szomszédban”. Éppen ezért bátran merem ajánlani a könyvet azoknak is, akik nem olvasták (vagy nézték meg filmen) A király beszédét. Szerintem mindenki megtalálja benne azt a részt, ami miatt úgy érzi majd, hogy érdemes volt elolvasni a könyvet.

Forrás: Letya.hu