Kir Bulicsov: Projekt 18

Nem, nem szexrobotokról van szó, és nem is a testiség technológiai élvezetéről, hanem a szerelemről, mely nem ígér semmit, csak létezik és a léte maga a boldogság forrása. Nem kell megijedni, nem egy szirupos történetről van szó, hiszen aki már olvasott Kir Bulicsovtól, az tudja, hogy a leghétköznapibb történeteket is olyan nézőpontból tárja az olvasók elé, ami tartalmaz valami újdonságot, vagy csak eltér a megszokottól.

A kötet novellák és novellafüzérek gyűjteménye, melyek a legváltozatosabb témákat dolgozzák fel, Dr. Pavlisszal a főszerepben. Nem mindegyik elbeszélés központi témája a szerelem, de azt kell mondanom, hogy a legjobban sikerült írások ezzel foglalkoznak. Vagy csak én vagyok nagyon elfogult?

Első körben nézzük azokat az írásokat, melyek nem a szerelem körül forognak. Kezdjük talán A száműzött kertésszel, mely egy űrkikötő nem éppen mindennapi kertészéről szól. Pavlis nem fért fel a kiszemelt járatra, így a következő hajó indulásáig maradt egy kis ideje, amit a büfében, olvasgatással tervezett eltölteni. Azonban nemsokára megzavarták a nyugalmát, ugyanis megérkezett a kertész, aki kicsit hóbortosnak tűnt, és kiszemelte magának Pavlist, hogy szórakoztassa. Lassan bontakozik ki, hogy valójában ki is a kertész és miért is él ezen az állomáson, miért vállalta az önkéntes száműzetést? Annyit megsúghatok, hogy Gogol egyik könyvének is köze van a történethez.

A Khimaira rejtélye egy egyszerű, bár szokatlan üstökös vizsgálatával indul. Az két felfedező, Crichton és Bauer fúrásokat végez az üstökös középső magján, hogy mintákat vegyenek a későbbi vizsgálatokhoz. Bejárás közben azonban szokatlan dolgot vesznek észre a felszínen, mely nem természetes képződménynek tűnik. Az idő szorítja őket, de nem távozhatnak anélkül, hogy utána ne járnának a dolognak.

Az olvasó úgy érzi, mintha ő is ott lenne az üstökösön és kíváncsian figyeli a két bajtárs kutakodását, próbálkozását, hogy fény derüljön az igazságra. Bulicsov mestere a félrevezetésnek, így ő irányítja a gondolatainkat, és arra az útra visz bennünket, amelyikre csak akar. A végén pedig meglepetés vár ránk is, nem csak a két felfedezőre.

Tolja Guszev hokija című novella egy kutatóbázisra repít el bennünket, mely egy olyan bolygón található, ahol a telek egy kihalt táj képét mutatják. Amikor a tudósaink megérkeznek, számításaik szerint még két hét hátra van a télből, és addig be vannak zárva a buborékba. Mit kezdhetne magával pár magányos tudós, ha a méréseket már elvégezték és a tavasz beköszöntéig már a rutinfeladatokon kívül nincs más dolguk? Természetesen asztali hokit faragnak, hogy elüssék valamivel az időt. A bábukhoz azonban alapanyag kell, így kénytelenek a természetből kölcsönözni.

A történet egy unatkozó kutatócsoport mindennapjait mutatja be, ennek ellenére az olvasó nem fog unatkozni egy percig sem, hiszen a leírások lendületesek, szórakoztatóak és viccesek. Kíváncsian várjuk, hogy mikor készül el az asztali hoki, és egyáltalán lesz e idejük játszani vele, vagy időközben megérkezik a tavasz és vethetik bele magukat a munkába? A poént nem lövöm le, de nagyon szép megoldás.

Az időutazást valahogy egyetlen sci-fi író sem kerülheti el. Bár a kezdő írókat óva intik a témától és az öreg rókák is óvatosan nyúlnak hozzá. Bulicsov ezt az akadályt is csont nélkül veszi. A kötelesség rabjai novellafüzér szereplői éppen egy elmélet igazolásán dolgoznak, mely az időutazással függ össze. A teszt sikerül, de időközben egy nem várt esemény is bekövetkezik, ami újra és újra arra készteti a tudósokat, hogy visszaugorjanak az időben.

A történeten érződik egy kicsit az idő vasfoga, ugyanis a megjelenített technikai eszközök kicsit megmosolyogtatóak mai szemmel. De ha ezektől eltekintünk, akkor egy érdekes és izgalmas történettel lehetünk gazdagabbak, mely nem csak az időutazást helyezi más kontextusba, hanem a végzet elkerülhetetlenségét is. Hiszen hiába nagy elme az ember, ha egy egyszerű vírus is kifoghat rajta. Ráadásul az ismétlődő időugrások is megterhelik a szervezetet és nemvárt mellékhatásokkal jár. De mi a fontosabb? Egy felfedezés megosztása a társadalommal, vagy egy tudós életének a megmentése, amire nincs sok esély, hiszen az idő ellenük dolgozik?

Végezetül térjünk rá a szerelmes novellákra. Kezdjük rögtön a Hópelyhecskével, mely Pavlis egyik kalandját meséli el. Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást, illetve, hogy akár milyen nagy is a szerelem, ha nem kompatibilis a két fél, akkor nincs közös jövőjük. De meg lehet mondani a szívnek, hogy kit szeressen? Az ész hiába tudja, hogy nincs jövője a párnak, hiszen annyira különböznek, amennyire csak különbözhet két érző lény az univerzumban. Az egyik csak a nagyon hidegben érzi jól magát, hiszen ammónia alapú, még a másik ereiben megfagy a vér ugyanazon hőmérsékleten. Már egymás érintése is fizikai fájdalommal jár mindkét fél számára.

Ilyen Hópelyhecske és Pavlis szerelme is, mely egy katasztrófával indul és búcsúval végződik. A  köztes idő pedig a plátói szerelemé, mely nélkülöz minden testi kontaktust.

De a szerelemhez nem kell minden esetben két ember, vagy az, hogy köztük egy üveg húzódjon. Néha elegendő egy fénykép és egy történet, mely a képen szereplőhöz kapcsolódhat. Ilyen Az üres ház című novella is, mely egy frissen felfedezett bolygóra kalauzolja el a kalandvágyókat. Ismételten a téli táj adja a környezetet, egy elhagyatott településsel a háttérben. A házak üresen állnak, de semmi nem utal arra, hogy mi lett a lakóikkal. Főhősünk az egyik ilyen házban végez felderítést, amikor megakad a szeme egy fényképen, mely egy nőt ábrázol. A fotóalbum alapján egy történet bontakozik ki lelki szemei előtt, ami a ház lakójának életét meséli el. Ez annyira magával ragadja, hogy ideiglenes szállásának ezt az épületet választja és közben azon tűnődik, hogy hová lett a nő? A felfedezéssel és rejtélyekkel tarkított történet a szerelmi szálnak is teret hagy. Igaz, ez a pár kicsit páratlan. A lezárás pedig éppoly meglepő, mint amilyen abszurdnak tűnik a vonzalom.

Azt már tudjuk, hogy Bulicsov szótárában nincs hely a xenofóbiának, hiszen a szerelem nem csak ember és ember között kaphat lángra, hanem bármely, két érző lény között. De mi van akkor, ha a szerelem tárgya megváltozik?

A Hamupipőke fehér ruhája novellafüzér egy olyan kutatócsoport életébe enged bepillantást, ahol a lehetetlennek kísérleteznek. Vannak az univerzumban olyan helyek, ahová ember nem léphet be, még védőfelszereléssel sem, a robotok alkalmazása pedig nehézkes, körülményes. A bioformálás új távlatokat nyitott meg a kutatók előtt, hiszen az embert át lehet alakítani olyanná, hogy elviselje az extrém körülményeket, mégis könnyedén mozogjon benne. Bár ilyenkor az eredeti alakját elveszíti az ember, a tudata az megmarad, egy ideig.

Pavlis, ismételten egy űrállomásos mizériába csöppen, ahol lekési a gépét, így van elég ideje arra, hogy bevállaljon egy szállítmányt a szomszédos kutatóállomásra, a postával együtt. Az egyik borítékon Marina Kim neve szerepel, a lányé, aki elrabolta a szívét egy estélyen, majd másnap eltűnt. A Projekt 18 kutatóállomáson hiába tesz meg mindent, hogy összefusson Marinával, valahogy nem jár szerencsével. Még egyszer a kezébe nem kerül egy üzenet, ami Marinától érkezett, de nem Pavlisnak szánta. A közeledő természeti katasztrófa miatt mozgósítanak mindenkit az állomáson, és Pavlis is kiveszi a részét a mentési akcióban, reménykedve, hogy összefuthat Marinával.

Kir Bulicsov novellái tele vannak élettel, akárcsak a szereplői. A tudomány és az ember határait feszegeti elbeszéléseiben, miközben helyet hagy a hétköznapi ember rácsodálkozására is a világra. Karakterei kidolgozottak és bár nem sokat tudunk a múltjukról, a jelenük igenis meghatározott és meghatározó. Dr. Pavlis egy igazi kalandor, ami az univerzumot járva, hol szerelembe esik, hogy a legnagyobb kalamajkába keveredik. Vagy éppen mindkettőbe egyszerre. A történeteket olvasva azonban úgy érezhetjük, hogy Pavlis karaktere időtlen, és ha egy időrendi sorrendet szeretnénk felállítani a történeteket illetően, beletörne a bicskánk. A kozmosz vándoraiban van egy kisregény, amiben Pavlis még tanuló, így ott meg tudjuk határozni a korát, de ezt követően már egyik elbeszélésben sem tudjuk, hogy hány éves. Mégsem érezzük úgy, hogy ez zavaró lenne. Inkább olyan, mintha ő lenne a kapocs a történetek között és a személye teremtené meg a folytonosságot a világegyetemben történő események között.

Ráadásul Bulicsov írásai nem csak azért üdítőek, mert nem a hagyományos nézőpontból tekint az eseményekre, hanem azért is, mert hajlamos extrémebb területekre is elkalandozni, vagy éppen másként közelíteni egy problémához. Nem földhözragadt, mégsem érezzük azt, hogy nagyon elszállna. Valahol a lehetséges és a lehetetlen határán mozog.

Történeteiben nincsenek ellenségek vagy főgonoszok. Szereplőinek általában a saját korlátaikat kell legyőzniük, hogy továbbléphessenek, vagy éppen egy olyan problémával kerülnek szembe, mely erkölcsileg  vagy értelmileg állítja kihívás elé a szereplőit. Itt nem a jó és a gonosz harcáról van szó, hanem az ember és a természet, vagy éppen az ember saját magával vívott küzdelméről. Vagy egyszerűen csak egy kalandos történetről, melynek semmi más mondanivalója nincs, csak annyit akar, hogy az olvasó rácsodálkozzon az élet szépségére, a természetre és a világra ami körbeveszi.

Kir Bulicsov történetei az emberről szólnak, embereknek. A távoli jövőbe helyezve az eseményeket, hogy olvasás közben megszabaduljunk a mindennapok gondjaitól, és hagyjuk, hogy az események elsodorjanak bennünket egy másik világba.

Forrás: Letya.hu