Keith Roberts: Gőzkorszak

Olyan technológiai és társadalmi mellékvágányokat erősíthet fel, melyek a mi idővonalunkon már elhaltak, vagy éppen zsákutcába futottak. Éppen ennek köszönhető az is, hogy Keith Roberts ezen regényén sem érezhető az idő vasfoga.

„1588-ban ​kisiklott a történelem. I. Erzsébetet meggyilkolták, az armada sikerrel járt, és Angliát II. Fülöp spanyol király birodalmához csatolták. A megerősödött katolikus egyház egyesített csapatai egész Európát a római pápák uralma alá hajtották.” – áll a fülszöveg elején. Keith Roberts azonban nem a XVI. században veszi fel a történet fonalát, hanem a XX. században, pontosabban 1968-ban. Azonban akár lehetnénk a XVIII. században is, hiszen a katolikus egyház megakasztotta (lelassította) a technológiai fejlődést, így '68-ban is a gőzgépek uralták a gazdaságot. Ráadásul a társadalmi berendezkedés sem változott, így maradt a feudális rendszer, melynek szálait a pápa tartotta kézben. Az angol király is a római vezetésnek tartozott hűséggel, mely hatalmat a pápai seregek nyomatékosították, illetve az inkvizíciót követő Lelki Üdvösség Bírósága biztosított.

A regény hét elbeszélésből áll, melyek különálló történeteket mesélnek el. Az első három elolvasását követően nem is értettem, hogy miért nevezik regénynek ezt a elbeszélésgyűjteményt. Aztán lassan összeállt a kép, és a történetek közti kapocsra is fény derült.

Keith Robert négy generáció történetét meséli el, kis kitérőkkel. Minden egyes elbeszélés a társadalom, a gazdaság, a tudomány vagy éppen az egyház egy-egy részét tárja fel előttünk, ezzel is hozzájárulva, hogy minél komplexebb képet kapjunk a korról és a benne élő emberek mindennapjairól.

Az Egyháznak nem sikerült teljesen megakasztania a tudomány fejlődését, de ahol lehetett, ott lassította az előrehaladást. A gőzgépek megjelenésével és elterjedésével a közlekedés modernizálódott, de az ipari forradalom elmaradt. Lokomobilok és gőzvontatók járták a városi utakat. A belsőégésű motorok hengerűrtartalmát százötven köbcentiméterben korlátozta a Petroleum Veto pápai bulla, ami lehetetlenné tette a szállítmányozásban történő bekapcsolódásukat.

A hírközlő hálózatokat a szemafor (optikai távíró) állomások jelentették, melyek a Híradósok Céhének tulajdonában álltak és vizuálisan kódolt adásokkal továbbították az információkat. Ez a Céh valamelyest függetlenedett a társadalom más területeitől, de annyira nem álltak a rendszer felett, hogy esetleg nyíltan áttérjenek az elektromos távíró hálózatra.

Az Egyház mindent megtett annak érdekében, hogy a köztudatból száműzze a régi isteneket és szokásokat, mégsem járt teljes sikerrel. Időről időre előkerültek a Letűnt Nép, a tündére, a síkság népe stb... legendái, melyek a népben tartották a reményt, hogy egyszer talán megszűnik a katolikus egyház elnyomó uralma. Ezen legendákat csak erősítették az időnként feltűnő tündéri jelképek, melyek abban a hitben erősítették meg az embereket, hogy a régi istenek még nem tűntek el teljesen.

Az Egyházzal való szembenállás időnként felütötte a fejét, de nem tudott akkora tömegeket megmozgatni, hogy valódi forradalmat tudjon indítani, és az ország le tudja rázni magáról a római béklyót. Azonban, ahogy váltották egymást a generációk, ez az ellenállás egyre jobban kezdett utat találni magának és egyre szélesebb réteget tudott elérni, mely végül a Várak Lázadásában csúcsosodott ki.

Amikor elkezdtem olvasni a Gőzkorszakot, érdekes történetnek tartottam, de az első két elbeszélés nem tudott meggyőzni arról, hogy ez kiemelkedő regény lenne. Úgy éreztem, hogy Keith Roberts túlságosan is elveszik a részletekben és a lényegre nem marad elég ideje. Az első elbeszélés leginkább a gőzvontatók és egy szállítmányozó beteljesületlen szerelmének leírására korlátozódott. A második elbeszélés pedig a Híradósok Céhének és munkájának bemutatását tárta elém, egy fiatal fiú szemszögéből, akinek sikerült bekerülnie ebbe az elitbe. Ráadásul semmi összefüggést nem találtam a két történet között, amiben csak megerősített a harmadik elbeszélés.

Amikor elértem a negyedik elbeszéléshez, akkor kezdett bennem körvonalazódni az egész történet, és ahogy haladtam tovább, egyre jobban megértettem, hogy miért is volt annyira részletes a kötet eleje. Lassan a mozaik darabkái összeálltak egy teljes egésszé, és teljesen lenyűgözött amit láttam. Innentől kezdve már le sem tudtam tenni a könyvet, mert kíváncsi voltam, hogy mire fog kifutni ez az egész. Amit pedig a végén kaptam, hát, arra nem számítottam.

Ha a regény első hat elbeszélését nézzük és a hetediket elfelejtjük, akkor egy fantasy elemekkel átszőtt, izgalmas steampunk családregényt kapunk, egyedi elbeszélési formában. A Hetedik tétel figyelembevételével egy teljesen más nézőpontból tekinthetünk az első hatra, és sok kérdés felmerülhet bennünk az itt leírtak kapcsán. Jómagam nem osztom Keith Roberts véleményét a Hetedik tételben megfogalmazottakkal kapcsolatban, de nem is vetem el teljes mértékben. Az egyháznak semmi szín alatt nem adnék feloldozást, hiszen az inkvizícióra és a tudatlanságban tartásra nincs megbocsátás. A hit erőt adhat a gyógyulásra, de nem helyettesítheti a pap az orvost, az ima a gyógyszert.

Ami még tetszik a Gőzkorszakban, hogy nem a modern steampunk vonal előfutára volt, hiszen Roberts történetében elmaradt az ipari forradalom és a '60-as évek technikáját sem próbálta meg ötvözni gőzgépekkel. Éppen ennek köszönhetően kortalan a történet, és észre sem vesszük rajta, hogy ötven évvel ezelőtt íródott. Még egy mai steampunk történet lehet, hogy tíz év múlva már porosnak hat.

Minden egyes elbeszélés egy dráma a maga nemében, melyek egyedül is megállják a helyüket, az utolsó kivételével. Komor, borongós hangulatúak, melyekben mindig ott lapul a halál, az elmúlás. Mégis, helyet kap a történetekben a remény is, mely a mondatok között húzódik meg csendben. A legkegyetlenebb részeknél is érezzük, hogy mindez csak múló állapot, és egyszer minden véget ér. Igaz, néha maga a halál jelenti a megváltást.

Egyet kell értenem Brian W. Aldiss-szel, hiszen ez valóban egy „ritka gyönyörű regény”. Egy klasszikussal bővült a könyvgyűjteményem, és annak ellenére, hogy csak ritkán szoktam újraolvasni egy könyvet, úgy érzem, hogy a Gőzkorszak ezen kivételek közé fog tartozni. Igaz, második alkalommal már más szemmel fogom olvasni, de a hangulata akkor sem fog változni.

FORRÁS: Letya.hu