Justin Trudeau: Ami összeköt

Justin Trudeau nevére akkor figyeltem fel, amikor címlapsztori lett, hogy egy diplomáciai megbeszélésen Star Wars-os zokniban jelent meg. Ami valljuk be, szokatlan egy miniszterelnöktől. De ebben a húzásában volt valami könnyed, humoros és figyelemfelkeltő is. Hogy mi? Az, hogy a miniszterelnök is csak ember, aki akár SFF rajongó is lehet, és ezt nem kell titkolnia a világ elől. Amikor kiderült, hogy az Athenaeum Kiadó megjelenteti a memoárját, kíváncsi lettem a történetére, annak ellenére, hogy nem rajongok túlságosan az élő politikusok életrajza iránt.

Kanada ritkán kerül bele a világsajtóba, és még ritkábban a címlapokra. Nekem az egész olyan, mint egy hógömbbe zárt nyugodt világ, ami a valóságon kívül létezik. Pedig, mindannyian tudjuk, hogy a Földön van, ráadásul az egyik legagresszívebb országgal szomszédos. A miniszterelnöke pedig nem más, mint Justin Trudeau, a fiatal, SFF rajongó, volt tanár.

A könyv két részre osztható. Az első fele Justin gyermek- és ifjúkorát dolgozza fel, még a második részben megismerkedhetünk a politikai pályafutásával. Az elbeszélés módja is különbözik, mintha nem is egy ember írta volna. Egy valami azonban végigkíséri az olvasót a köteten, mégpedig Pierre Trudeau, Justin apjának szelleme.

Visszaemlékezésében sokkal többet említi és méltatja az édesapját, mint az édesanyját. Valószínűleg azért, mert a szülei, mindössze hat év házasság után szétköltöztek, és a fiúk az apjukkal maradtak. Ebben az időben a család nagy médianyilvánosságot kapott és sok helyen a házastársak közti 30 év korkülönbséget okolták a kudarcért. Csak később derült ki, hogy az édesanya betegsége is igencsak hozzájárult az események ilyetén alakulásához.

Annak ellenére, hogy Pierre Trudeau a kanadai Liberális Párt színeit képviselte, a gyereknevelés szempontjából igencsak konzervatív elveket vallott. Ragaszkodott a kétnyelvűséghez, amit házon belől úgy oldott meg, hogy mindegyik szintnek megvolt a beszélt nyelve, és ha Justinhez átjöttek a barátai, azoktól is elvárta, hogy a francia szinten franciául, az angol szinten pedig csak angolul beszélgessenek. Ráadásul nem nézte jó szemmel legidősebb fia érdeklődését az SFF iránt, ugyanis számára az irodalom ezen irányzata a ponyvával volt egyenértékű.

Amikor a család Montréalba költözött, akkor szembesült csak Justin a frankofón mozgalom jelenségével, mely nem csak az iskola területén okozott problémát számára, hanem Kanada egységére is veszélyt jelentett, mely végül a québeci függetlenségi népszavazáshoz vezetett. Talán ez volt az, ami legjobban megrémítette az akkor már ifjú Justint, mert úgy érezte, hogy ha sikerül Québecnek a kiválás, akkor ez Kanada felbomlásához vezetne.

A politikai karrier bemutatása előtti részig élveztem az olvasást. Justin a saját történetébe beleszőtte Kanada történetét és ezen keresztül mutatja be szülőhazáját. Egy igazi patrióta, aki nem csak a mában képes gondolkodni, hanem a jövőt is szem előtt tartja. A múlt hibáit és előnyeit a jövő szolgálatába szeretné állítani, mert az álma egy boldog Kanada, ahol a kanadaiak nyugalomban élhetnek.

Megfogadtam magamba, hogy nem fogok összehasonlításokat végezni kicsiny hazánk és a világ második legnagyobb állama között. Azonban óhatatlanul olyan ellentétekbe futottam bele, ami nagyon elkeserített. Az a szemléletmód, ahogy Justin tekint a hazájára irigylésre méltó. Annak ellenére, hogy az országa lakossága őslakosokból és több tucat nemzet fiaiból és lányaiból áll, képes mindet kanadainak tekinteni. Nem tesz különbséget vallás, bőrszín vagy nyelv szerint. Nem a különbségekre koncentrál, hanem arra ami összeköti ezeket az embereket.

Rámutat arra, hogy a mindenkori kormány nem képes mindent megoldani, és ahol nem tud ott lenni, ott van a legnagyobb szüksége a civil szervezetekre. Ezek a szervezetek politikamentes tevékenységet fejtenek ki, miközben segítik a fiatalokat, öregeket és mindenki mást, aki rászorul. Az önkéntesség az, ami hozzáadott értéket jelent a szervezet tevékenységében és ezzel hozzájárul az ország fejlődéséhez. Mi mindig csak a pénzről beszélünk. Ami nem csoda, hiszen az emberek arra gondolnak a legtöbbet, ami nincs. Pedig sok mindent meg lehet oldani önkéntesek segítségével. És tudjuk, hogy egy élhetőbb környezetben, az ott lévő emberek is boldogabbak.

Azt láttam, hogy minden érték, amit Justin kiemelt a kanadai társadalomban, az itthon veszélyben van. Mintha egy inverz függvényét látnám  a kanadai társadalom-fejlődésnek, amikor Magyarországra tekintek. Fejlődés helyett hanyatlás, önszerveződés helyett hatalmi elnyomás, segítség helyett kitaszítottság. Miközben a kanadai Liberális Párt azt tartja szem előtt, ami összeköti a polgárokat, addig itthon illiberalizmusról beszélünk és a hatalom gyűlöletkampányokat folytat, hogy minél több ellenséget teremtsen és megosztottá tegye a lakosságot.

Persze Kanada sem fenékig tejfel. Ott sincs kolbászból a kerítés. Ráadásul az autokrata vezetési mód ott is megtalálja az útját, ha a választópolgárok szavazataikkal hozzásegítik. Erre a legjobb példa a Konzervatív Párt győzelme volt, amikor megszerezték a mandátumok több mint 50%-át. Attól kezdve nem kellett nekik egyeztetniük semmilyen másik párttal az akaratuk érvényesítése végett. Ez rámutat arra, hogy még egy aránylag jól működő parlamentáris demokráciában is veszélybe kerülhet a szabadság, ha egy párt többségi mandátumot szerez. Azonban ott a nép képes volt megakadályozni, hogy a Konzervatív Párt leépítse a demokratikus intézményrendszereket, és mindössze annyi kellett hozzá, hogy elmentek szavazni, amivel megvonták a bizalmukat a kormányon lévő párttól.

A könyv második fele inkább hasonlít egy politikai memoárra, mint önéletrajzra. Sajnos itt kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, mert nem találtam benne mást, mint üres szólamokat. Ez nem Justin hibája, hanem az elmúlt húsz évé, aminek következtében már nem tudunk hinni a politikusoknak. Annyira kiürültek a beszédek és ígéretek, hogy már szinte semmi lelkesedést nem okoz bennünk. Már csak a tetteknek hiszünk. Túl sok csalódás van bennem ahhoz, hogy egy lelkes aktivistában meglássam a lehetőséget, mert mindig felmerül bennem a kétség és úgy gondolom, hogy a hatalom közelében a legjobb emberből is egy egoista barom válik. A politika itthon nem szól másról, mint a hatalom megszerzéséből, és ha már megvan, akkor annak megtartásából. Már szó sincs a köz szolgálatáról.

Olvasás közben az embert magával ragadja a gondolat, hogy arra kell koncentrálni, "ami összeköt" bennünket, és elkezd álmodozni, hogy ha itthon is hasonló gondolatoknak engednénk utat, talán élhetőbb világot teremthetnénk magunknak, gyerekeinknek és unokáinknak. Nem azt kell néznünk, hogy mi a rossz, hanem azt, hogy hogyan tehetnénk jobbá a dolgokat. Ehhez viszont nekünk, saját magunknak kell megváltoznunk. Képesek vagyunk rá, csak akarnunk kell, és a negatív, lehúzó kritikákat inkább engedjük el a fülünk mellett. Koncentráljunk arra, hogy mivel tehetnénk jobbá a dolgokat és arra, hogy mi köt bennünket össze a többi emberrel, ne pedig arra, hogy mi ver közénk éket.

FORRÁS: Letya.hu