Julie Klassen: Az udvarház titka – Értékelés

„Amikor először érkeztem Pembrooke Parkba, megdermedtem a hely síri csendjétől, természetellenes nyugalmától. Sosem felejtem el a teáskészletet a megterített asztalon. Olyan volt, mintha a lakók csak az ablakhoz mentek volna, hogy megnézzék egy váratlan kocsi érkezését, de utána hirtelen elragadták volna őket a házból, ahová soha többé nem tértek vissza."

Történetünk főhőse Abigail Foster. A lány a családjával él Londonban, ám egy napon a bácsikája üzlete váratlanul tönkremegy. Mivel Abigail apja szinte minden vagyonát a férfi bankjába fektette, a család jelentős vagyont veszít. Abigail felelősnek érzi magát a történtekért, hiszen ő volt az, aki jó szívvel ajánlotta az apjának Vincent bácsi üzletét. Abigail okos, intelligens fiatal nő, aki mindent alárendel a családnak és minden szeszélyüket teljesíti, így ő lesz az apja támasza a bajban is. Noha a lányt a lelkiismeretfurdalás is gyötri, tudja, hogy sem a jómódhoz szokott édesanyja, sem a bálokon igazi szépségként tündöklő, hiú húga nem lesz képes arra, hogy az immár szerény jövedelmükhöz méltó egyszerű házat találjon, melyben tovább élhetik az életüket. Mivel az édesanyja mindenáron férjet akar fogni kisebbik lányának, és Louisa sem hajlandó lemondani a báli szezonról, Abigail titokban felajánlja hozományát édesapjának, hogy a család boldoguljon.

Egy nap váratlan látogató érkezik a Foster család házába Mr. Arbeau személyében, aki Pembrooke Park örökösének ügyvédje és ügyeinek intézője. Az udvarház titokzatos örököse Abigail édesapjának távoli rokona, aki az újságokból tudta meg, hogy a család szükséget szenved, így felajánlja számukra a tizennyolc éve immáron üresen, elhagyatottan álló kúriát. 

Természetesen a magát felfedni nem kívánó titokzatos rokon és az elhagyatott udvarház számtalan kérdést vet fel a Foster családban, mégsem hagyhatnak figyelmen kívül egy ilyen lehetőséget, mely a továbblépést jelenti számukra.

Abigail édesapja és Mr. Arbeau társaságában utazik vidékre, ahol az udvarházat sivár, „lepusztult” állapotban találják, ám a megfelelő személyzet megtalálása, egy gondos takarítás és egy kis vérfrissítés után a ház lakható állapotba hozható, így a Foster család egyezséget köt a titokzatos rokonnal.

Az udvarház jogos tulajdonosa Robert Pembrooke, felesége, Elizabeth és kislányuk, Eleanor halálát követően annak öccse, Clive Pembrooke tulajdonába került, akit immáron tizennyolc esztendeje nem látott senki Eastonban. A férfi messze földön híres volt kegyetlenségéről és hidegségéről, egy gyilkos volt, aki elől a saját családja is titokban menekült el. A falusiak egy titkos szobáról és egy elrejtett kincsről suttognak, ám Pembrooke Park volt intézője, Mac Chapman óva inti Abigailt Robert Pembrooke feltételezett kincsének és a titkos szobának a keresésétől, mely szóbeszéd mind a mai napig az egész faluban hallható – ám a férfi szerint csupán legenda.

Miután Abigail édesapja visszatér Londonba, és a lány egyedül marad Pembrooke Parkban, új barátokra lel Mac Chapman és gyermekei személyében – akik sokkal többre értékelik őt, mint ahogy azt a családja valaha is tette... Míg a férfi legidősebb lánya, Leah eleinte hűvös és távolságtartó, addig a fiatalabb kislány, Kitty az első perctől fogva rajong érte, ám Mac legidősebb fia William lesz az, aki óriási veszélyt jelent Abigail szívére nézve.

A szürke mindennapok és a baráti kapcsolatok kialakulása közben azonban Abigail névtelen leveleket kap, melyekben régen elfeledett és írt napló oldalak lapulnak... Ezek a nagy titokban írt szavak oly titkokról rántják le a leplet, ami mindnyájukra veszélyt jelent.

„Egy gyermekkori emléke tért vissza, a fiúk történeteket meséltek egy csuklyás köpenyt viselő, arc nélküli férfiról, aki megölt mindenkit, aki az útjába került."

Mivel a történet kellően hosszú és összetett – s ezáltal hatalmas kincs egy igazi könyvmoly számára –, lehetetlen ennél kevesebb mondatban elmesélni és összefoglalni mindazt, ami a regény csupán legelején! történik.

A történet lassan, komótosan indul be és halad előre a gondosan kikövezett ösvényen, ám egy pillanatig sem válik unalmassá. Julie Klassen még az utolsó oldalakon is képes fenntartani az olvasó figyelmét, s mikor felfedi előttünk az udvarház kincsének titkát és a titkos ajtó legendájának jelentőségét, az olvasó csak pislogni tud a döbbenettől, noha a tetőpont pillanatában érzi, hogy számtalan apró nyom volt gondosan elrejtve a szeme előtt, melyeknek nem is tulajdonított komolyabb jelentőséget.

A regény visszarepített a 19. század eleji Angliába, egy békés, ezernyi titokkal átitatott kaland helyszínére, mely újfent megfájdította a szívem, miszerint én is szeretnék ebben a korban élni a 21. század nyomorúságos világa helyett.

Negatívumokról pedig egyáltalán nem tudok nektek írni. A magyar kiadás minőségi, a fordító és a szerkesztő maximálisan kitűnő munkát végzett, ugyanis a nyelvezet gördülékeny, a szóhasználat a kornak megfelelő, és a majdnem 500 oldalt számláló kötetben csupán 2-3 helyesírási hibát találtam, ami véleményem szerint hihetetlen pozitívum. Még a történetben teret kapó, tőlem oly távol álló istenbe vetett hit és vallásosság többszöri megemlítése sem zavart, és az írónő a hitet mindvégig csendesen, visszafogottan, egyáltalán nem erőltetetten tolta a látómezőmbe, mely mindenképpen előnyére válik.

Az ​udvarház titka egy gondosan felépített, lassú folyású, csodálatos történet, melyet átitat a romantika, a szerelem, a magány és a tizennyolc éve gondosan őrzött titok 

fojtogató légköre. Julie Klassen egy olyan történetet alkotott, melynek szereplői között mindenki megtalálhatja a maga kedvencét és gyűlöletének tárgyát.

Aki szeretne elmerülni egy ízig-vérig magával ragadó, titokkal átitatott és a vidéki élet szépségeit megmutató történetben, az ne hagyja ki Klassen regényét! 

A romantika rajongóinak, Austen-, Quinn- és Lindsey-rajongóknak pedig egyenesen kötelező olvasmány! 

A borítóról

Véleményem szerint a magyar borító messze lekörözi az angol eredetit, ahol újfent látható a modell arca, melyet nagyon-nagyon nem szeretek, hiszen tudjátok, hogy a borítón lévő modelleknek általában semmi közük sincs a könyvbéli karakterhez. Bár jelen esetben felfedezhetőek a hasonlóságok, mégis a magyar borító egyszerű, letisztult képe és színvilága sokkalta inkább megfogja a regény hangulatát, mint bármelyik külföldi borító.

Egy dolog miatt azonban ne legyetek csalódottak. A történetben hiába is kerestek, semmiféle kulcsot nem találtok majd, így ez a szimbólum csupán Pembrooke Park titkára utal.

Figyeljétek: 

– A babaházat

– A rejtett utalásokat

– A szerethető, pillanatok alatt a magukat szívünkbe lopó szereplőket