John Scalzi: Vörösingesek

Andrew Dahl zászlóst az egyetemről egyenesen a Rettenthetetlenre vezényelték, mely az Egyetemes Szövetség zászlóshajója. A fedélzetre érve büszkén vette tudomásul, hogy nem csak a Xenobiológiai labor munkatársa lesz, hanem alkalmanként a felderítésekben is részt vehet, ami nem megszokott egy tudományos tiszt esetében. Lassan azonban ráébred, hogy a felderítésekben való részvétel nem kitüntetés, hanem szinte egyenlő a halállal, ha egy híres tiszt is velük tart. Ezeken a felderítéseken, legyenek akármilyen rutin feladatok, legalább egy ember életét veszti, értelmetlen körülmények között és brutálisan. Dahl arra is felfigyelt, hogy ha a híres tisztek közül valaki betoppan a laborba, hogy összeállítsa a felderítő csapatot, a többi munkatársa kámforrá válik. Barátaival összedugták a fejüket, hogy rájöjjenek, mi okozhatja ezt a nagy halandóságot a zászlóshajón. A következtetések nem éppen reálisak, de más magyarázat nem szolgál a történtekre.

A Vörösingesek egy sci-fi komédia akar lenni, ami a Star Trek-sorozatot parodizálja ki. Aki látott pár részt az eredeti Star Trekből, annak feltűnhetett, hogy hasonlóan a regényben leírtakhoz, minden egyes felderítés folyamán valaki meghal. Alkalomadtán a főszereplők is megsérülnek, de csodával határos módon mindig túlélik és gyorsan felépülnek. Az áldozatok pedig mindig a statiszták közül kerülnek ki, akik vörös inget hordanak és a nézők még a nevükre sem emlékeznek (ha egyáltalán megemlítik a nevüket).

Dahl és barátai rájönnek, hogy egy „zs” kategóriás sci-fi sorozat statisztáitól és a Narratívától függ az életük, illetve a haláluk. A hétköznapjaik normálisan telnek mindaddig, míg be nem lép az életükbe a Narratíva, ami megmagyarázhatatlan és logikátlan események sorozatát indítja el. Csak abban az esetben menekülhetnek meg a biztos haláltól, ha kerülik a „főszereplőknek” gondolt tisztek társaságát és eltűnnek szem elől. Vagy ha rájönnek, hogy ki is írja a forgatókönyvet és őt győzik meg arról, hogy fejezze be a sorozatot.

A történetet nem mondhatjuk túl eredetinek. Sok film és regény készült már a témában. Volt közülük pár kiemelkedő, de a többségük inkább a felejthető kategóriába sorolandó. John Scalzi pedig meglovagolta a mémgyárak kiváltotta jelenséget. De sikerült neki valami egyedit alkotnia, aminek köszönhetően megérdemelte a Hugo- és Locus-díjat? Hogy őszinte legyek, nem!

A regény indulásával nincs is baj, hiszen felvezetésnek jó lenne, ha nem lenne annyi erőltetett humorral telenyomva. Mintha Scalzi arra törekedett volna, hogy kerül, amibe kerül, de ő megnevetteti az olvasókat. Nos, ez az elején nem sikerült neki, sőt inkább kiábrándító volt a próbálkozása. Lassan azonban, ahogy kezd kibontakozni a történet, eltűnik ez az erőltetettség is, és valóban olvasható, kalandos, izgalmas események részesei lehetünk. A humor is egyre jobban belesimul a történetbe és szerves részét képezi. Leginkább a Földön történő események mosolyogtatják meg az olvasót, ami nem is csoda, hiszen helyzetkomikumra épülnek, melynek a megértéséhez nincs szükség sok gondolkodásra, így szinte mindenkinél célba talál. Szereplői felszínesek és egysíkúak, ami nem is probléma egy komédiában.

Valamikor a regény 70%-a környékén azonban bekövetkezik egy törés. Az eddigi eseményeknek vége szakad és átadja magát egy stílusban és formában is teljesen más történetvezetésnek, mely az eredeti szálhoz ugyan kapcsolódik, de mégis teljesen más. Ez a három fejezet a regény végén, amit Scalzi „Kóda”-nak nevez, teljesen kizökkenti az olvasót.

Csalódottan tettem le a könyvet az olvasás befejeztével. Elgondolkodtam, hogy mi is akart lenni ez az egész? Egy jó kis komédia? Nos, az nem jött össze. Talán azt lett volna, ha nem vágja el a történetet, hanem egy normális befejezést ír hozzá. Az első „Kóda” volt az igazán kiábrándító. Úgy éreztem magam, mintha nem is A Rettenthetetlen krónikái vezető forgatókönyvírójának a gondolatait olvastam volna, hanem magának Scalzinak a megjátszott belső vívódását. Bár a lezárást tekinthetjük egy kis öniróniának is, ha az író értene hozzá.

Ebben a regényben John Scalzi görbetükröt próbált tartani a sci-fi sorozatoknak, melyek szerinte nem ütik meg azt a szintet, amit egy tudományos és fantasztikus író és olvasó elvárhat. Sablonokkal dolgoznak és rendszeresen egy-egy statisztát kinyírnak a reklámszünet előtt, hogy ezzel is kielégítsék a nézői igényeket és fokozzák az izgalmat. Érdekes, hogy bár nem sorolta fel az általa lenézett sorozatokat, mégis egy kalap alá vette mindet, kivéve a Csillagkapu: Univerzum-sorozatot, melyben ő is részt vett mint kreatív tanácsadó. Érdekes, hogy ez a sorozat mindössze két évet élt meg, tehát a kreatív tanácsadás ezekszerint mégsem volt annyira sikeres.

Eddig ez az első könyv amit Scalzitól olvastam és bevallom, többet vártam. A Hugo- és Locus-díj nem a regénynek, hanem inkább az írójának szól. Ha nem nézem az író személyét, akkor inkább gondoltam volna, hogy egy szárnyait próbálgató írópalánta regényét tartom a kezemben, mint egy dollármilliós szerződést kötött író művét, aki az SFWA elnöki székét is magáénak tudhatta egy ideig.

Természetesen egy könyv alapján nem lehet ítéletet mondani egy író munkásságáról, de az is biztos, hogy nem a közeljövőben fogok belekezdeni a Vének háborúja-sorozatba. Egy esélyt adok azonban a most debütáló Az összeomló birodalom-sorozat első kötetének.

Mielőtt bárki is azzal a váddal illetne, hogy pikkelek John Scalzira a 2015-ös botrányos blogbejegyzése (magyarul itt olvasható) miatt, vissza kell utasítanom a vádakat. Rég elfelejtettem, hogy ő írta azt a bejegyzést és csak a molyos értékelésem megírását követően hívták fel rá a figyelmemet.

Mindettől eltekintve sajnálom, hogy csak ennyire tellett az írótól. Egy jó alaptörténet volt a kezében, amiből sokkal, de sokkal többet ki lehetett volna hozni. Ha az elején nem nyomatta volna annyira kínkeservesen azt az erőltetett humort és kicsivel tovább viszi a cselekményt, na meg persze a befejezést is kidolgozza és nem egy huszárvágással intézi el, akkor ebből egy jó regény is lehetett volna. Ezt, ilyen formában a helyében én betettem volna az íróasztal fiókomba és vártam volna pár évet, és átdolgozva adtam volna ki a kezeim közül. Talán akkor jogosan kapta volna meg a díjakat. Így viszont csak egy bestseller szerző gyenge próbálkozásának tudom be a regényt.

Ha valaki könnyed szórakozásra vágyik a tudományos fantasztikum világában, és nem akar mélyre merülni a történetben, annak kiváló olvasmány. A helyzetkomikumok valamelyest megmentik a történetet.

FORRÁS: Letya.hu