John Caldwell: Káosz | életem egyik legnagyobb kedvence

A Prológuson épp magyar írók könyveiről irkálunk mindenfélét és hát én sem maradhattam ki a “buliból”, persze, hogy értékelek egy könyvet magyar tollból. A Káosz, azaz a Káosz-ciklus a kicsike kis szívcuccom csücske, nagyon imádom a sorozat összes részét, és már izgatottan várom, hogy mikor érkezik a legújabb kötet. No de, akkor jöjjön a kritika érdemi része.

Kiadó: Cherubion Kiadás éve: 1993 Író:John Caldwell Oldalszám: 418

Fülszöveg:

Skandar Graun, az ember apától és ork anyától származó félvér sosem bocsátja meg a világnak korcs mivoltát. A Káosz istenének harcos-papjaként fogadalmat tesz, hogy kiírtja az összes embert, de legfőképpen Peltárt, szülei gyilkosát. Ám az idők folyamán Peltárból nagy hatalmú varázsló vált, míg Skandar Graun koszos korcs maradt. A félork buzgón imádkozik és istene segítségét kéri bosszújához. Azonban Yvorl, a Káosz istene csak akkor hajlandó támogatni őt, ha előbb a szolgája azzal bizonyítja érdemességét, hogy megszerzi a Káosz Szavát, a sokak által kutatott ősidőkben eltűnt varázsszert. Skandar Graun útra kel szedett-vedett társaival, hogy végrehajtsa a feladatot és bevégezze bosszúját, ám hamarosan rádöbben, hogy a célhoz vezető út göröngyösebb, mint képzelte. A mogorva félvérből kétlábon járó pestis válik: mindenki elhullik mellőle, akit szeret.

Viszonylag réginek mondható a könyv, bár ennek ellenére szerintem lazán megállná a helyét még ma is bármely könyvpiacon. Alapvetően nem az a regény célja, hogy te most annyira mély filozófiai-gondolkodós transzba ess, csupán szórakoztatni akar. Nem is veszi túl komolyan magát, nem akar erőltetetten bölcselkedni, a maga “vidéki egyszerűségével” belopta magát a kedvenceim közé. Adott nekünk egy főként humoros, de elég brutális harcjelenetekkel tarkított történet, amelyben a valaha megírt legjobb antihősök veszik fel a harcot a ki tudja, hogy jó, vagy gonosz személyek ellen. Ebben a sztoriban egy-két kivétellel lényegében mindenki a saját malmára hajtja a vizet. Mindenki egy önző, sunyi kis mocsok, aki csak hasznot akar húzni a társulásból. És szerintem ezzel nincs is semmi baj, mert ez a szereplőgárda minden volt, csak nem megszokott. Voltak persze olyan személyiségjegyei a karaktereknek, amik nekem már egy kicsit erőltetettnek hatottak, de szerencsére legtöbbjükkel elég rendesen szimpatizáltam. De persze kedvenc karaktereimnek valamiért mindig ugyanazt a sorsot szánják az írók…

A történetben nem tudok hibát találni, egyszerűen úgy jó, ahogy van, bár ez betudható az elfogultságomnak is. Egy ízig-vérig fantasy, tele vagyunk különféle humanoid fajokkal, mágiával és mindenféle lénnyel. A cselekmény elég gyors sodrású, egy pillanatra sem lassul le, amikor azt hiszed, hogy na most már kicsit megpihenhetnek a szereplők, akkor is tévedsz, mert mindig jön egy újabb ellenség, vagy az is előfordulhat, hogy szimplán leülnek inni, aztán jön a részegség, és azzal biza együtt jár a kötekedés, ami meg tíz esetből kilencszer verekedésbe torkollik.

A főantihős, Skandar Graun egy félork harcos-pap, aki a káoszt szolgálja. Feladata, hogy megszerezzen egy nagy hatalmú varázslatot, a Káosz szavát, melyet csak ki kell ejtenie a száján és szó szerint elszabadul a káosz. Ez egy nagyon komoly és morózus történetnek tűnik így első hallásra, csakhogy ebbe a komorságba Skandar Graun iszákos, perverz és modortalan viselkedése jól beletromfol. Hihetetlen jó az író humor, bár mondhatni elég “egyszerű”. Nem egy kifinomult humor, inkább a “köznépet” szólítja meg, mintsem az “arisztokráciát”. Ennek ellenére nagyon élvezhető, de persze vannak a “kényesek”, akiknek a finom orrát csavarja ez az aljahumor, néhol fekete humor, tehát, akik azért nem a nyers humort preferálják, azok inkább kerüljék is el jó messzire a regényt, mert tele van ilyennel. Ezen persze én baromi jól szórakoztam, teljesen át tudtam szellemülni és úgy amblock beleéltem magam a világba, belebújtam adott szereplők bőrébe.

Vannak itt esetlenek, gyávák, sunyik, alattomosak jószerivel, nem éreztem úgy, hogy irreálisan sok lenne a jó és tökéletes szereplő, ennek már-már pont, hogy nem az ellenkezője következett be. Szórakoztató volt olvasni azt a sok ármánykodást, amit az állítólagos társak szőttek egymás ellen. És mi a könyv legnagyobb előnye? Egyértelműen a stílus, amiben megíródott. Nem túl komoly, nem túl csicsás a fogalmazás, de azért ügyesen vannak forgatva a szavak. Egy fantasy, jó adag humorral megspékelve, kalandos és izgalmas történettel tálalva, és jó sok agyvelővel díszítve. Igen, ehhez a műhöz gyomor kell, kis “piperkőc városiak” messze kerüljék.

A történet teljesen kiszámíthatatlan, bárkire bármikor lecsaphat a halál. Már az elején felvilágosítanak bennünket afelől, hogy itt aztán mindenki meg fog ugyan halni, mégis izgulunk, hogy ki, mikor, hol, hogyan, ki által veszti életét. Az első elhalálozókat még annyira nem is sajnáljuk, de ahogy haladunk előre időben és ismerjük meg a karaktereket, úgy érzünk egyre nagyobb szívfájdalmat valamelyikük elvesztésekor.

Számomra John Caldwell az írói etalon. Imádom minden munkáját, csak úgy falom regényeinek sorait. Ezt a könyvét is talán egy napig ha olvastam, aztán már fogtam is bele a következőbe, ami szintén hozta a szintet. A Káosz-ciklus véleményem szerint a magyar fantasy egyik legnagyobb klasszikusa, amit szívem szerint az utcán sétálva random emberek kezébe nyomnék, hogy: tessék, olvasd el!

Aki nem rajong a műfajért, azzal szerintem a Káosz meg fogja szerettetni. Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy létezzen olyan ok, amivel valaki legagyizhatja eme mesterművet. Hisz fordulatokban gazdag, olyan az író stílusa, hogy azt a mindenségit nekijje, a karakterek előtt meg én már le is borultam, annyira imádom őket. Bizonyára van bennem némi elfogultság, de bizton merem állítani, hogy John Caldwell a magyar Tolkien. Lazán felér hozzá.

Összegezve: egy érdekes alapötletű mű, mely egy nagyon különleges világban játszódik, a szereplők légy módjára hullanak, a hangulat komor és sötét, mégis van benne humor, a szereplőgárda nem túl hétköznapi, tele van bogaras és furcsa figurákkal, akik akaratlanul megszerettetik magukat az emberrel, a történet fordulatokban gazdag, teljességgel kiszámíthatatlan, sosem tudod, hogy mi vár rád, mikor lapozol egyet. Érdemes elolvasni mind a műfaj kedvelőinek, mind a “kezdőknek”.

Forrás: Szubjektív Archívum