John Brunner: Zanzibár

Az ember azt gondolná, hogy ennyi év elteltével már elavultnak számít egy sci-fi regény és sok megmosolyogtató leírás található benne. Csalódást kell okoznom, ugyanis a kötet olyannyira frissnek hat, mintha pár évvel ezelőtt jelent volna meg először. Persze, akadnak benne olyan technikai elképzelések, amik már ideje múltak, vagy éppen amik hiányoznak a regényből, mint pl. az okostelefon, internet. Mégis azt tudom mondani, hogy jelen könyv időtlen!

Mint említettem, a történet 2010-ben kezdődik, amikorra a Föld népessége már akkorára duzzadt, hogy ha minden embert Zanzibár szigetére állítanának, egyesek már bokáig állnának az óceánban. A népszaporulatot az eugenika elvei alapján szabályozzák, azaz akinek a családjában előfordult örökletes betegség az nem vállalhat gyereket. Amerikában az Eugenikai Központok engedélyezik a pároknak a gyermekvállalást, de vannak a világnak olyan pontjai ahol ez a szabályozás sokkal lazábban van kezelve, sőt olyan helyek is léteznek, ahol nincs is.

Azonban a regény nem a túlnépesedés problémáival foglalkozik, ez mindössze a terepét adja a történetnek, ami nagyban befolyásolja főszereplőink életét is. A két New York-i lakótárs éli a megszokott hétköznapi életét. Norman House a General Technics (GT) egyik középvezetője folyamatosan azon dolgozik, hogy hogyan jusson még feljebb a ranglétrán és kerüljön be az elnökség szűk csoportjába. A GT a világ egyik vezető nagyvállalata, mely rendelkezik egy szuperszámítógéppel (Salmaneszer), mely a betáplált adatok alapján segíti döntésével a felhasználóit. Pontosabban a világ vezető vállalatai és kormányai helyett már Salmaneszer dönt szinte minden kérdésben. Donald Hogan pedig egy alvó ügynök, aki a napi tudományos és politikai információkat feldolgozva igyekszik összekötni az eseményeket és a jövőre vonatkozó kihatásukat. Szinte állandóan olvas, könyvtárba jár, és a környezete nem is tudja, hogy miből él. Míg egy napon nem aktiválják és kénytelen feladni nyugodt kis életét.

House megbízást kap, hogy dolgozzon ki és kezdje meg a kivitelezését egy 50 éves projektnek, mely a jelenleg szegény afrikai Beniniából a projekt végére a fekete kontinens "Svájcát" építené fel. A gazdasági gyarmattá válást maga Beninia uralkodója kezdeményezi, hogy ezzel is elejét vegye a szomszédos államok háborús törekvéseinek. Ez a kis afrikai ország igaz, hogy szegénységben él, mégis békében tudta átvészelni a kontinensen állandóan jelenlévő háborúkat, mégpedig azért, mert az a mondás járja arrafelé, hogy Beninia ellopja a harcosok szívét.

Hogan pedig megbízást kap, hogy riporternek álcázva magát látogasson el Yatakangba, a távol-keleti kis országba, ahol a diktátor egy világraszóló felfedezést jelentett be, miszerint a világhírű Sugaiguntung professzornak sikerült kikísérleteznie egy olyan eljárást, mellyel költséghatékonyan lehetőség nyílik a fajnemesítési program beindítására. Hogannak az a dolga, hogy kiderítse, valóban igaz-e a bejelentés, vagy csak propaganda célokat szolgál. Amennyiben igaz, akkor meg kell szereznie az eljáráshoz szükséges összes információt, ha viszont csak propaganda, akkor módot kell találnia a leleplezésére.

A két történet egy egyszerű kisregényben is elmondható lett volna. John Brunner regénye azonban sokkal több ennél. Egy világot tár elénk, ahol a túlnépesedés csak egy a problémák sorában. Az emberiség élete teljesen megváltozott és a régi értékrendek is elavultak. Csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy valódi húsból készült ételeket és valódi gyümölcsöket egyenek. Viszont közülük is csak kevesen engedhetik meg a saját lakást. Ennek köszönhető az is, hogy House és Hogan lakótársak, hiszen annak ellenére, hogy jól keresnek, csak egy közös albérletre futja. Vannak olyan társbérletek, ahol egy család köré szerveződik minden, ugyanis sokan, akiknek nem lehet gyerekük, olyan családokkal költöznek össze, ahol van 1-2 gyerek, hogy kivehessék a részüket a szülői teendőkből. Viszont ferde szemmel néznek az olyanokra, akiknek kettőnél több gyerekül van. Az állam is nagy adókkal sújtja a nagycsaládosokat, hogy ezzel vegye elejét a további népszaporulatnak. Azok pedig akik eugenikai szabályozásnak ellenszegülve, a tiltás ellenére is teherbe esnek, nem részesülnek orvosi ellátásba és abortuszra kötelezik őket. Tehát akik a tiltás ellenére saját gyereket akarnak, azoknak olyan országba kell költözniük, ahol az eugenika törvények lazábbak vagy éppen nincsenek is életben.

John Brunner regénye stílusában is egyedi. Amikor elkezdtem olvasni, szinte semmit nem értettem az első 10-20 oldalon leírtakból. Később, ahogy kezdtem belerázódni, már könnyebben ment az olvasás, de csak a végére mondhattam azt, hogy szinte teljesen megértettem mindent. Valójában azonban teljes bizonyossággal szerintem majd csak a második olvasást követően jelenthetem ki, hogy mindent értek. Nem a könnyű olvasmányok sorába tartozik az biztos. A történetet rendszeresen megszakítják fiktív könyvekből vett idézetek, a társaság társalgásainak részletei, hirdetések, hírek, azaz a világ zaja szűrődik be a regénybe. Ez a zaj segít abban, hogy jobban megértsük a társadalmi-, politikai helyzetet, az emberek mindennapjait, problémáit és magát a szereplőket körülvevő világot. Azonban ezek a "zajok" nem helyzetjelentések, mindössze a környezetükből kiragadott mondatok, melyeket az olvasónak kell a helyére raknia ahhoz, hogy megértse az eseményeket.

A társadalmi viszonyok megértéséhez mégis Chad Mulligan filozófus járul legjobban hozzá, akinek az írásaiból vett idézetek és elbeszélései mélységeiben tárja elébünk a kor emberét és világát. Ezek a leírások azonban ráillenek korunkra is, így azt hiszem az olvasónak is egyértelmű, hogy John Brunner disztópiája nagy részben már meg is valósult. Igaz, még nincsenek eugenikai törvények, de egyre elterjedtebb a génmanipuláció, még ha embereken jelenleg nem is engedélyezett. De ki tudja, hogy mikortól lesz aktuális az emberi faj nemesítése is? Már most műanyagot eszünk és valódi citrom lassan csak a tisztítószerekbe kerül, az üdítők pedig csak citrom ízűek. Gazdasági rabszolgaságban élünk, ahol a nagyvállalatok irányítanak és a nemzeti kormányoknak már nem sok beleszólásuk van a dolgok menetébe. Megvan a Mr. & Mrs. Mindenhol saját verziónk is, hiszen lassan már csak az képezi a valóságot, amit a TV-ben látunk. Értékrendünket, példaképeinket és reményeinket is a média alakítja. Fogyasztói társadalomban élünk, ahol az olcsó gagyit vesszük, mert arra futja és rendszeresen pótoljuk a meghibásodott dolgokat, mert javítani már nem éri meg. Észre sem vesszük, de igényeinket is a média kelti és a reklámozott termékeket, szolgáltatásokat igyekszünk megszerezni, mintha azok bármennyire is növelnék életszínvonalunkat.

John Brunner futószalagon gyártotta a könnyed űroperákat és kalandos sci-fiket, azonban egy idő után belefásult és valami nagyba vágta a fejszéjét, ami nem más mint a Zanzibár. A pozitív kritikák ellenére mégsem hozta meg számára az anyagi biztonságot, így visszatért a ponyvákhoz. Mégsem adta fel azon szándékát, hogy valami maradandót alkosson, így amikor volt ideje, folytatta a "figyelmeztetőregény"-trilógiáját, és 1972-ben napvilágot látott a The Sheep Look Up, majd ezt követte 1975-ben a The Shocjwave Rider. A Metropolis Media igen nagy rizikót vállalt azzal, hogy kiadta a Zanzibárt, hiszen ez nem a hétvégi sci-fi rajongóknak készült, ugyanis ők maximum 50 oldal után le fogják tenni a könyvet. Ehhez a regényhez fel kell nőni és még így is valódi kihívást jelent az olvasók számára. De bizton állíthatom, hogy aki vette az akadályokat, az a regény végére egy teljes képet alkothatott a John Brunner által leírt világról és alkalomadtán újra fogja olvasni. Remélem, hogy vagyunk annyian ebben a kis országban, hogy a kiadónak érdemes legyen kiadni a folytatásokat is.

FORRÁS: Letya.hu