Jay Asher: Tizenhárom okom volt | túl nagy a hype

Már évek óta szemezek Jay Asher regényével, de eddig még valamilyen oknál fogva nem olvastam el. Ám most, hogy a sorozat is hatalmas port kavart és mindenki agyon dícséri mind a regényt, mind az adaptációt, úgy gondoltam, hogy én is teszek vele egy próbát. Sajnos csalódnom kellett. Nem volt kimondottan rossz regény, de jónak sem nevezném. Egy erős középosztályú mű, ami körül túlzottan nagy lett a hype, csak mert egy tabunak számító témát dolgoz fel (szerintem elég bugyuta módon). Maga az alapötlet teljesen jó, sőt! Kimondottan érdekes, főleg ez a kazettás megoldás. Még a karakterek is nagyrészt szimpatikusak és érdekesek, valamint a stílussal sincs bajom. Mégis, ami miatt nekem teljesen élvezhetetlenné vált a könyv, azok Hannah érthetetlen indokai az öngyilkosságra.

Író: Jay Asher Kiadó: Könyvmolyképző Kiadás éve: 2010 Oldalszám: 260 oldal

Fülszöveg:

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Adott egy olyan téma, amit nagyon érdekesen fel lehetne dolgozni, ráadásul úgy, hogy annak mély tartalma és mondanivalója legyen, de nem! Asher mit csinál? Teljesen ostoba és értelmetlen érveket sorakoztat fel, amik maximum egy földigilisztát sarkallnának öngyilkosságra a való életben. Ez egy komoly téma, ami engem különösen foglalkoztat, ezért is vártam annyira, hogy elolvashassam a regényt, hisz úgy gondoltam, ha ennyien szeretik, akkor biztos valami eszméletlen lesz. Óriásit tévedtem. Hihetetlen, hogy milyen kegyetlen idióta érvei voltak a főszereplő hölgynek az öngyilkosságra. Ha a való életben is ilyenért lennének öngyilkosok az emberek, akkor nem lennénk több, mint hét milliárdan. Számomra érthetetlen volt, hogy miként lehet valakinek ilyen gyenge és bizonytalan jelleme. Megértem én, hogy rossz, ha az iskolában szekálva vagy, de nagyon fel lett nagyítva ez a probléma. Egy: a kis elsős gimnazistáról terjengő pletykák a kutyát nem fogjál érdekelni, nemhogy egy EGÉSZ iskolát! Kettő: szekálnak? Visszaszól arany szívem! Vagy ha nem, akkor szólsz a tanáraidnak, szüleidnek, akárkinek!

Tudom, hogy nem mindenki tud az ellen tenni, hogy ki van pécézve, de akkor sem lehet valaki öngyilkos ilyen piti dolgok miatt! Még ha bármi fizikai nyoma lett volna, vagy a piszkálódás (mert ez nem több annál) tettleges lett volna, de nem! Pusztán annyi történt, hogy szegény kiscsajról elterjedt pár pletyka. Világvége! Nem lehet könnyű elviselni, de koránt sem elviselhetetlen a helyzet, könnyűszerrel meg lehetett volna oldani a problémát. Csupán annyit kellett volna Hannah-nak tennie, hogy mindent elmond a szüleinek. Nem tudott a könyv végére sem megrázni Hannah halála, mert kvázi nem volt indoka az öngyilkosságra. Ráadásul az általa indoknak nevezett dolgok konkrétan ugyanazok. A vége felé lévő okok már viszonylag érdekesek voltak, de nem annyira, hogy megmentsék a könyvet.

Az csak hagyján, hogy hülye indokai voltak, magával a karakterrel is voltak alapvető problémáim. Mint például, hogy bármennyire hajtogatja a kazettákon, hogy ő aztán nem bűntudatot akar ébreszteni, de, ez a helyzet. Ha nem akarna bűntudatot kelteni másokban, akkor egyáltalán nem készített volna kazettákat (jó, akkor könyv sem lenne…). Ez az álszent viselkedés nagyon kiakasztott. Ő az ártatlan, semmirőlnemtehetek kislány, aki a körülmények áldozata, de az én meglátásom szerint ez egyáltalán nincs így. Ha akart volna, akkor tehetett volna a saját sorsa érdekében, de mivel nem akart… Hannah egy borzasztó negatív személyiség, semmi tartás, semmi erő nincs benne. Egy apró lökés kellett és már meg is indult a szakadék felé. Sajnálom, de ha valaki ilyen gyenge jellem, akkor már rég szakemberhez kellett volna fordulnia.

Az iskolai bántalmazás egy borzalmas dolog. Szavakkal is épp annyira meg tudjuk bántani embertársunkat, mint a cselekedeteinkkel, mégis úgy gondolom, hogy Hannah túlreagálta a helyzetet. Szinte nem is “bántalmazták”, csak olyannyira, mint mindenki mást (mert ez normálisnak számít a gimnazista fiataloknál!). Az élete vége felé már mindenen kiakadt, minden apró-cseprő ügyön felizgatta magát, pedig tényleg semmiségek voltak. Igen, a való életben is, ha már nagyon idegesek vagyunk, akkor elég egy kicsi és borul a bili, de Hannah legelső oka is jelentéktelen volt sokak problémáihoz mérve.

Számomra Hannah egy borzasztó ellenszenves karakter volt. Nem elég, hogy egy gyenge ember, még keresi is a bajt! Kvázi elébe ment az okainak. Egy-két megmozdulását és gondolatát tudtam értékelni, még olyan is volt, ami kifejezetten tetszett, de összességében nézve egy negatív, életképtelen lány. Még szerencse, hogy nem sok ilyen rohangál a valóságban az utcákon. Teljesen irreális volt a viselkedése, ahogy viszonyult a dolgokhoz és az emberekhez. Aki segíteni és közeledni akart, azt ellökte, bezzeg aki bántotta, azt szíves örömest közel engedte magához. Egyszerűen nem értettem a viselkedését. Lehet, hogy én kezdek már nagyon kinőni a YA témából, bár szerintem az öngyilkosság nem csak fiataloknak szól, tehát meg lehetett volna ezt oldani érdekesre is, például a Veled minden hely ragyogó szintén YA és szintén az öngyilkosságot feszegeti. Azt olyan szinten szerettem, hogy az utolsó fejezeteket csak pár nappal a sokkoló tudatosulás után tudtam elolvasni, mert bizony taknyom nyálam folyt a bőgéstől. A 13 okom volt esetében a téma szerintem túl nagy falat volt az írónak, főleg, hogy első regényről van szó (ahhoz képest mondjuk a stílus lehengerlő).

Ha már így zárójelesen megemlítettem a stílust, akkor kifejtem kicsit bővebben is. Jay Asher kivételes írói tehetséggel van megáldva. Ahhoz képest, hogy középkorú férfi, hitelesen visszaadta egy tizenéves lányka gondolatait és érzelmeit. Meglepett, hogy ilyen jól bánik a szavakkal “kezdő” létére. Szerencsére nem voltak barokk körmondatok és túl sok tőmondatot sem használt, pedig úgy vettem észre, hogy a debütáló, első regényes szerzők különösen szeretik ezt a kettőt alkalmazni. Jay viszont eltalálta a hosszúságot, mind mondatok, mind történet terén. Nem volt túl hosszú, de nem is volt nyúlfarknyi. Ez a majd 300 oldal pedig zseniálisan volt megírva. Szerettem a kicsit nyomott, de azért mégsem depressziós hangulatát. Annak ellenére, hogy egy komoly dolgot dolgoz fel meglepően sok humoros (középiskolásokhoz mérten!) jelenet fordult elő. Izgalmasan megírt a történet, úgyhogy az idegesítő személyiségű Hannah ellenére sem tudtam letenni a könyvet pár óránál tovább, mert bevonzott a stílusával és a hangulatával, ezek pedig ösztökéltek rá, hogy folytassam.

Élő narrátorunk Clay, aki Hannah-val ellentétben egy szimpatikus fiatalember. Van humora, életszerűek a reakciói és logikusan cselekszik. Kimondottan tetszett, hogy nagy szerepe nem volt a történet alakilásában, tényleg csak a narrátor szerepe jutott neki, meg persze az ő történetszála sokkal drámaibb volt úgy, hogy megismerhettük a saját szemszögéből a dolgot, átélhettük az érzelmeit. Clay-nek ez volt a legnagyobb szerepe, hogy átadja a kazetták hallgatóinak az érzelmeit. Kevésbé lett volna megrendítő, ha mindenki a saját kazettáját narrálta volna. Viszont így, hogy egy (Hannah-n kívül) szemszögből követhettük végig a felvételek sokkal drámaibb volt a pillanat, amikor végre elérkezett Clay kazettája. Bevallom, azt vártam a legjobban, mert egészen addig semmi ötletem nem volt, hogy a fiú mégis mit keres az okok között.

A kazettás megoldás szerintem zseniális a történet két szemszögből való bemutatására. Eddig még csak hasonlóval sem találkozta, úgyhogy nagy pacsi az írónak, amiért sikerült valami tök különleges ötlettel előrukkolnia! Érdekes volt és jól is lett kivitelezve. Az meg csak hab a tortán, hogy ha Clay új kazettát helyez be a walkman-be, akkor mindig van egy kis illusztráció egy kazettáról. Nagyon jópofa. Kreatív volt a szerkesztő. Azt is nagyon csipáztam, hogy amikor meg lett állítva a szalag, vagy el lett indítva, akkor kivétel nélkül mindig megjelent a kis play vagy stop jelzés. A könyv szerkesztése baromi igényes és kreatív, egyedül a szaga, ami valami borzalom büdös. (Nem tudom, milyen nyomdafestéket használnak, de gyorsan le kéne cserélni!) A borítóért is élek, halok. A színvilágot nagyon eltalálták, a lány echte Hannah (pedig alapvetően nem kedvelem az olyan borítókat, ahol szereplőt ennyire kiemelnek), a buborékok is baromi jól festenek, úgyhogy engem megvett. Egyedül a betűtípus fura kicsit, az lehetett volna valamivel minimalistább.

Természetesen YA-hoz híven itt is a mellékszereplők közül kerültek ki a kedvenceim. Alex-ért odáig voltam. Lehet mondani, hogy egy mocsok és milyen szemét meg szexista bunkó, de én akkor is bírtam. Sajnálom, hogy róla különösebben sok mindent nem tudunk meg. Mégis, az a pár információ elég volt nekem ahhoz, hogy megszeressem. Említenék még több karaktert is, de másra nem is emlékszem, csak nagyon haloványan. A többiek érdektelenek és unalmasak voltak számomra, bár ebben az is közrejátszhatott, hogy nagyon minimális információink vannak róluk, mert Hannah többnyire azt mutatja be, hogy ő mennyire szenvedett (önsajnálat level 10.000). Kicsit lapossá is vált egy idő után így a történet, mert az, hogy kvázi két szereplőt ismerünk meg jobban a sokból, az valahogy nekem nem fekszik.

Összességében azt tudom mondani, hogy érdemes lehet elolvasni, főként a YA műfaj kedvelőinek és a tinádzser korosztálynak. Nem egy világrengető, lélektani mű, de szerethető. Vannak aranyos, megrázó és idegölő pillanatai is, de a stílusért megéri. A történet érdekes, egyedül Hannah karaktere vágja gallyra a dolgokat, de ha efelett el tud siklani az ember, akkor egy jó kikapcsolódást nyújthat számára a könyv. Szerintem egy próbát megér, ki tudja, lehet, csak én vagyok túl kőszívű és nem tudom megérteni a fiatalok problémáit, ezért nem voltam teljesen megelégedve az irománnyal.

Forrás: Szubjektív Archívum