James Dashner: Az útvesztő |apokaliptikus jövő, labirintus, fiatalok

James Dashner méltán híres művéről, Az útvesztőről írok most nektek. A regényt már korábban olvastam, akkor is nagyon szerettem, aztán a Prológuson futó disztópia projekthét alkalmából újraolvastam. És bátran kijelenthetem, még mindig baromi nagyot üt! És nem csak üt, hanem nagyot is szól. Jó az ötlet és a kivitelezés se semmi. A disztópia műfaj kedvelők számára igazi gyöngyszem lehet eme alkotás.

Fülszöveg:

Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.

EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…

…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.

Író: James Dashner
Cím: Az útvesztő
Eredeti cím: The Maze Runner
Kiadó: Cartaphilius
Eredeti kiadó: Chicken House
Kiadási év: 2012
Eredeti kiadási év: 2011
Oldalszám: 364 oldal

Bizton állítom, hogy a trilógia legerősebb kötete. Van egy különleges atmoszférája, ami megragadja az olvasót és nagyon jól meg is tartja. Tipikusan nem az a regény, amit olvasol öt percig és leteszed, nem. Ha tehetnéd, ezt egyhuzamban vinnéd végig, mert mozgalmas és folyamatosan fenntartja a feszültséget. Néha kicsit alábbhagy a történések sodrásának sebessége, de hamar visszavált pörgősre. Nem érdemes részenként olvasni, mert úgyse leszel rá képes, egyszerűen tudni akarod, hogy mi a vége. Én legalábbis így voltam vele.

Imádom magát az útvesztőt, a helyet, ahol zajlik a cselekmény. Annyira eltérő a megszokottól, tényleg egy teljesen egyedi ötlettel állt elő az író ilyen téren. És remekül be is vállt ez az ötlete. Egy alapvetően komor hangulatú regényről beszélünk, de a fiatalok nem lennének fiatalok, ha nem humorizálnának. Ez a fajta humor néhol kicsit erőltetetté válik, de alapvetően jó, hogy bele lett írva, sokkal színesebbnek és valóságosabbnak hatnak tőle a karakterek. A regényt átlengi egy misztikus, rejtélyes aura, ami számomra hihetetlen szimpatikus volt. Ez a komorsággal és a humorral összerakva egy olyan stílust és hangulatot eredményezett, ami engem teljesen letaglózott. Dashnernek fantasztikus írásmódja van. A zenés tehetségkutatók zsűriének szavaival élve: nagyon átjött!

Remek szereplői vannak a regénynek, igaz, hogy a főszereplőkkel, Thomassal és Teresával nem igazán voltam kibékülve, – mert lényegében a tini-disztópiák főhőssablonjai – de mindenki más igen király. Kedvencem ki más lett volna, mint Newt. Valamilyen oknál fogva szeretem a többiekhez viszonyítva esetlen, de átlagon felüli intelligenciával megáldott karaktereket. Hát, Newt pont ez a típus. De amellett, hogy van sütnivalója, azért meglehetősen bátor egy figura. Egy összetett jellem, akit nagyon megkedveltem, csak aztán jött az utolsó kötete a trilógiának…

Alby az útvesztőben élő fiatal kölkek “kiskirálya”. Ő az, aki megmondja, hogy mi legyen, de nem egy elborult agyú, diktatórikus vezető, sokkal inkább nézi a “démosz” javát, mintsem a magáét. Lényegében egy mini Periklész. Nagyon-nagyon kedveltem a karakterét, ezért is sajnáltam a végén azt az ominózus jelenetet, akkor úgy megkérdeztem volna kedves Dashner urat, hogy nem szeretné véletlenül, hogy megcsapkodjam egy szívlapáttal?!

Nem mehetek el szó nélkül a harmadik nagy favorizáltam mellett sem. Ez nem más, mint Minho. Az mellékes, hogy ázsiai a gyerek – és tudniillik én élek halok a keleti dolgokért – de még tök jó szereplő is! A legmeglepőbb, hogy ő már a sokadik volt a könyvben, akinek van SAJÁT személyisége. Egyszerűen hihetetlenül hangzik. Annyira, de annyira szeretem! Van neki humora, józanul ítéli meg a helyzeteket, és mindemellett egy erős jellem.

Fontos ugye kicsit a főszereplőkről is beszélni, pedig nagyon nem akarok. Utálom őket. Jó, Thomassal még csak-csak megvagyok, mert annyira nem vészes, ha azt vesszük figyelembe, hogy a személyisége lényegében más könyvek karaktereiből lett összegyúrva. Vannak neki egyedi személyiségjegyei, de lényegében semmi különleges, vagy elképesztő nincs benne. Egy átlagos kölyök, aki elvesztette az emlékeit és egy számára ismeretlen helyen ébred, ahol ismeretlen emberek veszik körül, de hamar beilleszkedik és az emlékei is kezdenek előjönni… igen Dashner, már ismerjük a sztorit… Tehát Thomasnak sem az előtörténete, sem a személyisége nem egyedi, de legalább nem olyan hihetetlen irritáló, mint szíve választottja, Teresa. Az a lány engem kikészített idegileg. Egyszerűen a létezése idegesített. Persze be kell küldeni az amúgy is hormontúltengéses fiatalok közé egy lányt is, mert miért ne… jó, ez a későbbiekben meg lesz magyarázva, de akkor is baromság… Ha őt így szépen egy az egyben kiírnánk a regényből, akkor azért egész jó kis szereplőgárdát hozott volna össze Dashner, de vele együtt… ő leveszi nálam a mércét.

Maga a történet nem igazán különleges. Van egy csapat fiatal, csak ők immunisak valamire és tesztelik őket. Mind tudjuk, hogy lesz tovább. Ha az alapötlet nem is fogja meg túlzottan az embert, azért még mindig ott van a helyszín, ami egészen egyedivé teszi az egész művet. Temérdek olyan ötlet van benne, ami jó és nem agyoncsépelt és én ennek csak örülni tudtam. A cselekmény, ha a szó tág értelmét vesszük, akkor egész fordulatos és meglepő tud lenni egy-két helyen. Ha nem is a legnagyobb erőssége a műnek, azért határozottan nem rossz, egy gyenge jó kategóriába lazán be lehetne sorolni a könyv sztoriját. A történet alapja, hogy a fiúk ki akarnak jutni a Tisztásról, de ezt körbeveszi az Útvesztő, ami egy hatalmas labirintus. A futárok feladata, hogy feltérképezzék ezt a végtelennek tűnő építményt, és megtalálják a kiutat. Thomasnak persze ebben nagyon fontos szerepe lesz.

Siratók. Furcsa lények, amik részben gépek, részben pedig élőlények. Az útvesztő szörnyei, amik kérdés nélkül megölik az éjszaka alkalmatlankodó alakokat. Úgy örültem, hogy végre találtam egy disztópiát, ahol nem zombik, vagy hasonló mutánsok ellen küzdenek a főszereplők, hanem valami egészen más ellen. Azért elég félelmetesek voltak ezek a lények a képzeletemben, nem estem extázisba a gyönyörtől, miközben ezeket az izéket láttam a kobakomban. Nagyon pöpec a megjelenésük. Lényegében gép lábakkal rendelkező, félig skorpió és félig pók lények. Azért nem szívesen futnék össze velük az utcán. Ezek a lények csak este garázdálkodnak az útvesztőben és mivel egy kőkapu elválasztja az útvesztőt a tisztástól, nem igazán tudják bántani a srácokat.

A siratók nem csak ijesztgetésre vannak, a kijutás szempontjából elég fontos szerepet fognak betölteni. Persze nem csak ezért “hasznosak”, egy olyan zárt közösségben, mint a Tisztáson élő fiúk szedett-vedett csapata, kialakulnak a büntetések is. Ha valaki nagyon súlyos vétséget követ el, azt kitoloncolják éjszaka az útvesztőbe. Ott már nincs mit tenni, várhatja a kegyes halált.

Alapvetően tetszett a könyv. Jó volt az alapötlet, ha nem is igazán egyedi, a szereplők legnagyobb része szerethető, a stílus magával ragadó. Ha kedveled a disztópikus műveket, akkor ez is egy kötelező darab számodra, ha viszont csak ismerkednél a műfajjal, akkor is tökéletes, jó bevezető ez a disztópiák világába. Aki viszont egy nagyon agykikapcsolós, teljes mértékig limonádé műre vágyik, az gyorsan sztornózza Az útvesztőt a listáról.

Forrás: Szubjektív Archívum