Jamagucsi Szango: Tokugava – A legnagyobb sógun

A távol-keleti harcművészetek és kultúra iránt a Bruce Lee filmek keltették fel az érdeklődésemet. Már gyerekként nagy csodálója voltam a keleti harcművészeteknek, nindzsáknak és szamurájoknak. Nem csak a technikájuk nyűgözött le, hanem a mögötte meghúzódó filozófia. Nagybátyáméknak könnyű dolguk volt velem kiskoromba, hiszen ha náluk vendégeskedtem, mindig kivettek a videotékából egy Bruce Lee filmet (vagy valami hasonlót) és egy western filmet. Ezzel a kettővel tuti nem fogtak mellé. Miután megnéztem a filmeket, mentem ki az udvarra levezetni a felgyülemlett energiámat a homokzsákon. Megjegyzem, hogy az indiánok nélküli western filmeket nagyon untam (hiszen mindig az indiánoknak drukkoltam).

Éppen ezért, mindig nosztalgiával és gyermeki örömmel fordulok az ilyen témájú filmek és könyvek felé. Sajnos, idővel igen felhígult a témát feldolgozó filmművészet és irodalom is. A történelem hű alkotások háttérbe szorultak, és egyre több zs kategóriás mű született, amin látszódott, hogy az alkotójának fogalma sincs sem a távol-keleti-, sem pedig az indiánok történelméről. Talán ennek is köszönhető, hogy igen ritkán olvasok a témával foglalkozó könyveket. 

Nemrégen fedeztem fel magamnak a Szenzár-könyveket, Urbánszki László Ördöglovas regényének köszönhetően. Így, amikor felkeresett a kiadó, hogy lenne-e kedvem elolvasni a Tokugava című regényt, nem haboztam egy percig sem, hiszen mindig is érdekelt a japán történelem. Arra viszont nem számítottam, hogy ekkora élményt fog okozni a kötet.

Az életrajzi ihletésű regény Tokugava Iejaszu szemszögéből mutatja be az akkori viszonyokat és rögös útját a sóguni címig. A hadakozó fejedelemségek korának (1467-1603) végén járunk, mely időszakban Japánban belháborúk dúltak a kiskirályságok között és a klánvezérek előtt csak egy cél lebegett, megszerezni a sóguni címet. Ebben az időszakban elég volt egy rossz szövetség megkötése ahhoz, hogy a klán kitörlődjön a történelemből. A Macudaira család is vékony jégen táncolt, hiszen két oldalról is szorongatták őket a szomszédaik. Ebben az időben született meg Takecsijo (1543. január 31.), aki később Tokugava Iejaszu néven lett ismert.

A regény több szempontból is különbözik a hasonló történelmi regényektől. Először is, inkább informális, azaz nem merül el a csaták részleteibe, ha azok nem voltak jelentősek valamely hadmozdulat miatt. Tokugava magánéletét sem tárgyalja ki, csak azokat a részeket részletezi, melyek befolyással voltak döntéseire. Mégis egy kerek, egész történetet kapunk a könyv elolvasásával.

Azt hinné az olvasó, hogy egy olyan jelentős személyiség, mint Tokugava, az első lehetőséget megragadva a harc élére áll, hogy egyesítse Japánt. A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Oda Nobunaga szövetségeseként inkább a második vonalba kerül, amikor Nobunaga kihirdeti a Tenka fubut (Tenka: az ég alatt, fubu: harccal egyesít), azaz Japán egyesítésének tervét. Idővel azonban lecsúszik a harmadik helyre, amikor Tojotomi Hidejosi tehetségének köszönhetően egyre feljebb emelkedik a ranglétrán, és egyben Oda Nobunaga első embere lesz.

Európaiként kicsit nehéz lehet megérteni a japán kultúrát és vérmérsékletet. A becsület és a hűség nem holmi gyurmához hasonlatos anyag, amit úgy formálunk, ahogy kedvünk tartja. A Busidó, a japán szamurájok íratlan szabályrendszere egyértelműen meghatározta a fegyveres nemesek viselkedését. Talán ennek is köszönhető, hogy más szemmel nézünk a szamurájokra, mint az európai nemesekre.

Izgalmas idők jártak Japánban a XVI. század második felében. A klánszövetségek időről időre változtak, attól függően, hogy melyik klánvezér vesztette életét vagy bukott el csúfosa. Egy-egy vesztes csata után, nem volt ritka a szeppuku (harakiri), ami megváltoztatta az erőviszonyokat egyes szövetségekben. Minden tavasszal újabb háborúk törtek ki, amik csak a tél eljövetelével csendesedtek el, hogy a szemben álló felek erőt gyűjtsenek és felkészülhessenek az újabb harcra.

Laikusoknak, mint jómagam is, erősen ajánlott olvasás közben egy térképet is kéznél tartani, ha nem akar elveszni a tartományok és városok rengetegében. A japán nevekkel is hadilábon álltam, de igyekeztem legalább a hangzásuk alapján besorolni őket valahová. Ez nem mindig sikerült, de szerencsére ez nem rontott az olvasási élményen.

Jamagucsi Szango (Karsai János) kiváló tehetséggel nyúlt a témához és dolgozta fel a történelmi tényeket. Sok érdekességet tár az olvasó elé, amivel csak teljesebb lesz a történet és az élmény. Ízelítőt kapunk a sinobik (nindzsák) világából is, hiszen Tokugava kiválóan használta ezeket az embereket és építette ki velük saját titkosrendőrségét.

A könyv olvasása közben igen sokat töltöttem az interneten, hogy utánanézek egyes dolgoknak, kiegészítsem az ismereteimet. Rá kellett jönnöm, hogy mennyi téves alapfeltevésem van a nyugati popkultúrának köszönhetően, melyek észrevétlenül szivárogtak be az életünkbe, eltorzítva a szavak és fogalmak jelentését. A regény arra is jó, hogy ezeket tisztába tegyük, és végre nevén nevezzük a dolgokat. Csak egy példát hoznék fel: a suriken számomra dobócsillagot jelentett, és rá kellett jönnöm, hogy ez egy gyűjtő fogalom, amibe a dobócsillag is beletartozik.

A Tokugava nem csak egy izgalmas és érdekes történelmi regény, hanem informatív, oktató kötet is egyben. Aki érdeklődik a japán kultúra és középkor iránt, annak kiváló szórakozást nyújt Tokugava története.

Nem egy könnyű olvasmány, már csak azért sem, mert több mint ötven évet dolgoz fel. A sűrű csatározások és szövetségkötések sem könnyítik meg az olvasó helyzetét. Azonban ha valaki egy kicsit is fogékony a téma iránt, akkor könnyedén veszi az akadályokat és merül bele a történetbe.

Azt mondják, hogy azok a történelmi regények a jók, melyek felkeltik az olvasó érdeklődését az adott korszak iránt és még jobban bele szeretnének merülni. Nálam a Tokugava elérte ezt! Felkerült a kívánságlistámra Josikava Eidzsi Taikó- és Josikava Eidzsi Muszasi-regényfolyama is. Remélem, hogy legalább az egyikbe idén még sikerül belekezdenem. Illetve, várom Jamagucsi Szango következő regényét is, ami a Szamurájok hajnala címet viseli.

Most vagyok igazán nehéz helyzetben, amikor meg kellene fogalmaznom, hogy kinek is ajánlom a regényt. Nem lehet egyértelműen meghatározni, hiszen éppen úgy célba találhat a japán kultúra iránt érdeklődőknél is, mint a szamuráj és nindzsa történeteket kedvelőknél. Az az egy biztos, hogy ha az olvasót berántja az elején, akkor nem fog csalódni. Szóval azt ajánlom, hogy a könyvesboltban olvassuk el az első pár oldalt és ha tetszik, akkor lehet hazavinni.

FORRÁS: Letya.hu