J. G. Ballard: Toronyház (High-Rise)

Ha egyszerűen csak az agressziót, az értelmetlen halált és az emberi kegyetlenséget látja meg a történetben, akkor valóban nem túl izgalmas a regény. De ha észreveszi azokat az apró rezdüléseket, melyek a szereplők lelkiállapotát hivatottak leírni, és a társadalommal meglévő (igaz, kissé felnagyított) párhuzamot, nos, ők lesznek akik értékelni fogják Ballard klasszikusát.

A történet, mint ahogy az a címből is kiderül, egy luxustoronyház mindennapjait tárja elénk. Ez az első épület az öt közül, amely elkészült és lassan kezdik megtölteni a lakók. Egy minden kényelmi szolgáltatással felszerelt tömbházról van szó, melynek a 10. emeletén bevásárlóközpont, bank, medence és fodrászszalon is található. A 35. emeletén pedig egy igazi wellness központ kapott helyet. A 40. emelet felett, a tetőn pedig játszótér és park található. Azaz minden megvan ahhoz, hogy a lakóknak ki se kelljen mozdulniuk a házból, maximum a munkahelyükre.

A betonerődítményben azonban nem minden működik gond nélkül. Időnként akadozik az áramellátás egyes szinteken, akárcsak a vízszolgáltatás, és alkalmanként a légkondicionálás is bemondja az unalmast. Nem csoda, hogy a 2000 lakóban lassan, de biztosan kezd felgyülemleni a feszültség, főleg, hogy a közös képviselő sem tud megbirkózni a feladatok mennyiségével. „Wilder számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi bomlási ütem mellett a toronyházból rövidesen már nem sok marad.” (61. oldal) Az egyre gyarapodó üzemzavarok okozta feszültség lassan átcsap a lakók közti verbális bántalmazásba, majd ezt követően egyszer csak a fizikai erőszak is megjelenik, mely feltartóztathatatlanul előretör.

A Toronyház történetét három szereplő szemén keresztül ismerhetjük meg. Dr. Robert Laing a válását követően, nővére unszolására, mintegy környezetváltozásos terápia keretében költözött be a 25. emeleti legénylakásba. Richard Wilder filmes (dokumentum) a családjával egy 2. emeleti lakásba költözött be, de rendszeresen a 10. emelet felett keres szeretőt magának. Végül, de nem utolsósorban, maga  a tervező, Anthony Royal szemén keresztül is feltárulnak előttünk az események egyes részletei, aki a 40. emelet luxus-lakosztályában tölti mindennapjait.

A toronyház lakóin mintha kóros álmatlanság száguldana végig, melyet rendszeres partizással próbálnak kezelni. Kezdetben még keverednek a különböző szint lakói ezeken a hajnalig tartó dorbézolásokon, azonban az idő múlásával egyre jobban kezd tagozódni az épület. Az elektromos szolgáltatás akadozásakor, a sötétség leple alatt elindulnak a kicsinyes bosszú-hadjáratok, melyek molesztálásba, lökdösődésbe és pár pofonban merülnek ki. Ezek viszont hozzájárulnak az ellenségeskedés kiéleződéséhez, mely lassan igazi házi csatákká fejlődnek. Az éjjeli partik helyét átveszik a szintek közötti véres összecsapások, melyek szinte mindennapossá válnak.

Egy belső rend kezd kialakulni, mely szerint a reggeli órákban bizonyos lifteket szabadon engednek használni, hogy az emberek elmehessenek a munkahelyükre, de az est beálltával a demarkációs vonalak megelevenednek és lehetetlenné teszik az átjárást bizonyos szintek között. A toronyház három részre szakad: a 10. emelet alatt kapnak helyet az alsó réteghez tartozók, azaz a pilóták, alkalmazottak, fizikai munkások; a 11-35 szintek közti lakók alkotják a középréteget, és a 36-40. emeletig pedig a felső réteg kap helyet. A társadalmi tagolódás Ballard könyvében vertikálisan is megjelenik a toronyház képében.

Ballard nagyon jól szemléltei ezen három társadalmi réteg gondolkodását és viselkedését. Wilder arra törekszik, hogy megmássza a toronyházat, de nem egyszerűen a lépcsőházon keresztül, hanem úgy, hogy közben elfogadtassa magát a felsőbb szintek lakóival. Laing inkább a saját körzetében tevékenykedik, és próbálja megvédeni a helyét. Royal pedig igyekszik uralni az egész épületet, felhasználva ehhez a középosztályt, mintegy ütközőzónát, hogy hozzá a harcok ne érjenek el.

A szolgáltatások egyre sűrűbb akadozása, a véres összecsapások következtében pedig az üzletek bezárása minden épelméjű lakót arra ösztönözne, hogy hagyja el a toronyházat és keressen egy nyugodt helyet ahol tovább élhetné az életét. Vannak, akik ezt meg is lépik, de a többség marad, hiszen ők a tulajdonosai az épületnek, tehát meg kell védeniük a tulajdonukat. Majdnem minden lakó szabadságot vesz ki, hogy az épületben maradhasson, mert szinte fizikai fájdalmat éreznek végül, ha el kell hagyniuk azt.

Ballard regénye kortalan, hiszen a különböző társadalmi csoportok mindig is harcban álltak egymással. Voltak időszakok, amikor mérséklődtek a harcok, és voltak olyanok is, amikor kiéleződtek. A toronyházat akár egy ország szimbólumának is tekinthetjük, hiszen a benne élő emberek tulajdonosai is egyben, nem csak lakói, így mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék a területüket.

Vannak akik inkább elhagyják a szemétdombot és nem is néznek vissza: ők emigrálnak. A többiek pedig próbálnak talpon maradni, annak ellenére, hogy egyre mélyebbre süllyednek a posványba és egyre jobban elállatiasodnak. A civilizáció álcája könnyen lehull egy olyan társadalomról, ahol az alapvető dolgok nem működnek, azaz akadoznak a szolgáltatások, melyek a normális mindennapi élethez szükségesek. Egyre több korlátozó intézkedés lép életbe, mely ellen a lakók fellázadnak és ha kell, akkor véres harccal szereznek érvényt akaratuknak.

Társadalomkritika? Igen. Szerintem arra próbált rámutatni Ballard, hogy mi is bújik meg a felszín alatt. Milyen törékeny is a mi civilizációnk, aminek a bukásához elegendő egy apró porszem a gépezetbe és ember embernek farkasa lesz.

A filmművészet egyik legszebb és leghatásosabb részlete látható lentebb, mely a 2015-ös mozis feldolgozásból lett kiemelve. Nem csak a képi megjelenítés fantasztikus, hanem a zene is, mely a jelenet közben hallható (egy ABBA szám feldolgozás). Egyszerűen, amikor néztem a filmet, tudtam, hogy ezt a részletet muszáj megosztanom másokkal is, mert ebben benne van minden, összesűrítve, amiről a könyv és a film szól.

A regény először 1975-ben jelent meg és 40 évet kellett várni arra, hogy valaki megfilmesítse. Amikor 2015-ben megjelent a film, tudatosan kerültem, ugyanis először a könyvet akartam elolvasni. Nagy csalódás volt szembesülni a ténnyel, hogy egy ilyen klasszikus magyarul nem jelent még meg. Aztán, 2018 elején, nagy örömömre megláttam a Galaktika oldalán, hogy a Metropolis Media gondozásában megjelenik ez a hiánypótló kötet.

Az IMDb oldalán mindössze 5,6-ra értékelték a filmet a lehetséges 10-ből, ami számomra érthetetlen. Persze, sokan csak a cselekményre figyeltek és nem értették az abszurditását a történetnek. Nem is beszélve arról, hogy Ben Wheatley rendező szerintem kihozta a maximumot a történetből. Olyan képi hatásokkal és zenei aláfestésekkel kooperált, hogy legszívesebben folyton visszatekertem volna egyes részletekhez a filmet.

Szóval, a filmmel ellentétben, Ballard ezen klasszikusa, idén augusztustól már magyarul is elérhető és ajánlom mindenkinek, aki képes befogadni és értelmezni a történetet. Először mindenki a könyvet olvassa el és csak utána nézze meg a filmet. Ütős mindkettő, de szerintem ebben a sorrendben az ütősebb.

FORRÁS: Letya.hu