Hillary Jordan: Mudbound (Sárfészek)

Ami elsőként megfogott a regényben, az Jordan írásmódja. A téma ugyanis lássuk be, annak szélsőséges és köztudottan érzelmeket kiváltó mivolta miatt – rabszolgaság, elnyomás, feketék-fehérek konfliktusa – már félsiker, ha ügyesen van kiaknázva. Annak megírása azonban már nagyon nem mindegy, született már annyi regény, film, novella stb. ugyanebben a témában, hogy nehéz helyzetben lehet az, aki a sokadik bőrt akarja lehúzni róla, anélkül, hogy ne legyen egysíkú, és ne vesszen a feledés homályába, az egy a sok közül fikciók közé. Hát a Sárfészek minden bizonyára nem fog. Amint már említettem, Hillary Jordan írásmódja ugyanis egészen eltérő, új irányvonalat képvisel az eddig ilyen vagy hasonló témát feldolgozó íróktól, olyan szuggesztíven jeleníti meg az alakjait és tud kívül helyezkedni a tragikus fordulatoknál, hogy az döbbenet. Nagyon érdekes, hogy viszonylag érzékenyen reagálok a regényben is megjelenő élethelyzetekre, sorsfordulatokra, mégis a váltakozó narratíva és az örökké tárgyilagos, realista, szinte rideg megjelenítés miatt sikerül kívülre helyezkedni és maradni az egyébként szívbemarkoló jeleneteknél.

 

Kezdetben, az első oldalak olvasása után tartottam tőle, hogy a regény Cullinan Csábítás című könyvének sorsásra jut majd, hiszen az amerikai Dél, a feketék helyzete, sőt a váltott szemszög alkalmazása is mind-mind ebbe az irányba mutatott. Amíg azonban Cullinannél nem értettem, és nem tartottam indokoltnak a több (ott 8) nézőpont váltogatását, itt ezt alkalmazva az írónő karakterei szinte kiköszöntek a sorok közül és lejöttek a lapról, hogy elmeséljék családregényüket és tragédiájukat. 

 

A regény kezdetén Laurát ismerhetjük meg leginkább, a vénlánynak számító képzett, okos és jólnevelt asszonyt, akinek sorsába az írónő beleszövi az 1900-as évek közepének elmaradott, hímsoviniszta nézeteit, miszerint egy nő legyen szép, buta, a végletekig engedelmes és szülésen, házimunkán, valamint férjének bálványozásán kívül mással ne foglalkozzék. Laura személyében aztán szépen felszámolja ezeket a nézeteket, a nőnek igénye van a szépre, a művészetekre, az elismerésre. Mindezek és társadalmi helyzete miatt Laura egyfajta kirekesztettségben és magányban kell, hogy éljen. Ettől a magánytól menti meg aztán a férje, Henry, hogy egy másfajta magányba száműzze, igaz már társadalmilag elfogadott rangban, férjes asszonyként. A másfajta magány egy mocskos, elszigetelt farm a semmi közepén, az állandó sár vidékén, melyet ráadásul a bigott és fajgyűlölő apósa próbál irányítani. Ahogyan növekszik Laurában a helytől kapott klausztrofóbia és elvágyódás, úgy megy keresztül egy folyamatos jellemformálódáson, melyet gyönyörű fordulatok és képek írnak le a könyvben.

 

 

A többi szereplőt tekintve, valamennyiükre jellemző ez az egy helyben toporgás, az elfogadás és örökös tervezgetés, de tettekre semmit át nem váltó szemlélet. Henry saját maga szerint a tipikus jó ember, jó férj, jó fiú, jó báty – miközben fogalma sincs az őt körülvevők lelkében dúló viharokról, vagy ha van, ahhoz is középszerű, hogy bármit is hozzá tegyen ehhez. Öccse Jamie, a sármőr, háborús pilóta, ugyanakkor képtelen feldolgozni az őt ért sokkot, így az alkoholba menekül. A háború lesz a kapcsolódási pont közte, illetve a McAllan család és birtokuk egy részének bérlői, a fekete bőrű Jacksonék között. Ronsel Jackson, a legidősebb fiú, tulajdonképpen a háború révén szeretne kikerülni a lakhelyét teljesen elborító faji szegregációból, ott érzi először, hogy ő is ember, aki igenis ér valamit, akinek lehetnek vágyai, gondolatai, aki szeret és akit szerethetnek. Ronsel kiemelkedően okos, intelligens, és éppen ez lesz a veszte, nem látja, hogy ami a háború zűrzavarában megengedhető volt, az a szülőföldjén ellenérzést, sőt gyűlölet vált ki. Az elfojtott gyűlöletet és haragot egyébként tökéletesen ábrázolja a folyton jelen lévő és hömpölygő sár, mely egyszer csak elborít mindent.