Harrison Fawcett: A Korona szövetsége (Pannon Legendák 2.)

Barkóczy János bán, a déli Tamas klán vezére úgy dönt, hogy szembeszegülve a királlyal, aki egyben a veje is, saját gyarmatbirodalmat hoz létre egy olyan bolygón, mely nem szerepel még a térképen. Megkezdődik a rettegett Székely Dózsa György csillagromboló felkészítése a hosszú útra, raktereinek feltöltése élelemmel és a bolygón való letelepedéshez szükséges felszerelésekkel. Az Űrtemplomos Lovagrend elérkezettnek látja az időt arra, hogy bosszút álljon Barkóczy Jánoson és hajóján, távol a Pannontól.

Előre szeretném tisztázni, hogy nem olvastam még A Korona hatalmát (de idén mindenképpen sort szeretnék rá keríteni), így előzetes ismeretek nélkül vágtam bele a regénybe. Tettem ezt azon megfontolásból, hogy a fülszövegen is az állt, hogy méltó folytatása az első résznek, de különálló regényként is olvasható. A kötet végére érve egyet kell értenem a leírtakkal, hiszen egyedül is megállja a helyét a történet.

A Korona szövetsége tisztelgés az 1566-os szigetvári védők előtt, akik az életüket feláldozva védték az erődítményt, és ezzel az ország kapuját is az oszmán haderőtől.

Mielőtt nekikezdtem a könyvnek, tudtam, hogy Szigetvár ostroma lesz a központi téma, de a Katedrálist ismerve, azt hittem, hogy időutazásban lesz részem. Nos, olyan nagyot nem tévedtem, hiszen nem a jelenben játszódik a történet, de nem is 1566-ban. A jövőben vagyunk, Barkóczy hajóján, a Székely Dózsa Györgyön, útban az új világ felé, ahová már nem ér el Stephanus keze, sem pedig a pannoni demokratikus monarchiáé. A nyugalom szigete, az új gyarmatbirodalom létrehozása a cél, Barkóczy János visszavonulásának színhelye.

Azonban az Űrtemplomos Lovagrend már régóta készül egy merényletre Barkóczy János ellen, amit Budamegapesten nem tudtak véghezvinni a bán testőrsége, a Hunyadisok miatt. A lehetőség szinte tálcán kínálja magát, hogy a több fényévnyire lévő bolygó felé vezető úton támadják meg a Dózsát, pontosabban merénylettel pusztítsák el az egész hajót. Az sem számít, hogy a fedélzeten majd' kétszázezer embert tartózkodik, köztük nők és gyerekek. A cél szentesíti az eszközt – tartja Francios Rochefort főinfáns.

Eddig nem olvastam túl sok Mysterious Universe regényt Harrison Fawcett tollából, de amikhez szerencsém volt, azokat egy könnyed, mégis szúrós humor jellemezte. Itt kicsit borult ez az egyensúly, és sokkal komorabb a hangulata a történetnek. A humor szinte csak három szereplőre korlátozódik, Lapossa Szabolcsra, Bukros Zsoltra és Demére, akik közül legalább kettőnek a karakterét valós személyek ihlették. Ezt onnan tudom, hogy személyesen is ismerem őket. (Kis kitérő: aki a kötet elején elolvassa a szereplők névsorát, annak több név is ismerősnek tűnhet a való világból). Időközben Demére is ráakadtam a valóságban.

Hogy a komor hangulat rontott-e a hatáson? Nem! Kifejezetten jót tett neki, hiszen végig a szemem előtt lebegett Szigetvár ostroma, és azok a hősök, akik Zrínyi Miklós oldalán harcoltak. Barkóczy és csapata ugyanolyan hévvel védték Sziget/Várat, mint elődeik, és csak a remény tartotta bennük a lelket, hogy még a vég előtt megérkezik a felmentő sereg és visszaverik a támadókat.

Az olvasó végig azon izgul, hogy mikor érkezik már meg a segítség, hiszen a várvédők már nem sokáig képesek kitartani. Igaz, hogy ismerjük Szigetvár sorsát, de reménykedünk benne, hogy Sziget/Vár elkerüli a végzetét. Minden egyes reménysugárban úgy kapaszkodunk, mint az élet fonalába, mely bár könnyen szakad, mégis, ha kitart, akkor elhozhatja a reményt.

Harrison Fawcett egy érdekes huszárvágással teszi még izgalmasabbá az eseményeket, és ezzel együtt korhűbbé is. Hiába van plazmaíj és modern fegyverek, ha egyszer van megoldás az elektromosság felfüggesztésére. Elektromosság nélkül pedig visszacsöppen az ember a középkorba, ahol íjjal és kardal vívták a háborúkat, szemtől szembe. Mindezt úgy oldja meg, hogy bár az olvasó egy kicsit felhúzza a szemöldökét (de nem egy MU rajongó, aki tudja, hogy ebben a világban sok minden megtörténhet), de lapoz egyet és már túl is tette magát a meglepetésen. Ezt követően pedig beleveti magát a várostromba és drukkol a védőknek.

A karakterek kidolgozottak, ami segít elhitetni velünk, olvasókkal, hogy hús-vér emberekről van szó. Az egyetlen problémát az a pár szereplő okozza, akiknek a története lóg a levegőben. Ilyen többek közt Tízbőltíz, azaz Archer Orsoly, akinek a karaktere nincs kibontva, pedig sok lehetőség van benne. Vagy Deél-Ősi Fekete Enikő, aki egy mellékszereplő, de a története nincs befejezve. És van még egy pár ilyen karakter, aki felbukkan, megvan benne a potenciál, aztán egyszer csak eltűnik a színről. Ez abban az esetben nem lenne probléma, ha a Pannon Legendák legalább trilógia lenne, és a folytatásban központi szerepet kapnának ezek a szereplők.

A bejegyzés írása közben kaptam az információt, hogy már készül a folytatás Korona és Kard címmel, ahol ezek az elvarratlan szálak újra előkerülnek. Tehát a hiányérzetünket elsöpri majd  a harmadik kötet, ahol remélhetőleg minden a helyére kerül.

A világépítése lenyűgöző, ahogy keveredik a középkor és a leg-legújabb kor, ahol megfér egymás mellett a hagyomány és a technika. Ahol nemzeti sport a lovaglás és az íjászat, és nem a foci. Persze, vannak olyan részei is a világnak, ami inkább a mai korra emlékeztet (demokratikus monarchia, ami egy lépésre van az autoriter kormányzástól, amire a regény végén célzást is tesz Stephanus), de ezt tekintsük kiszólásnak az író részéről.

A turáni magyar legendárium szintén egy kellemes eszenciát ad a történetnek. Azt már megszokhattuk, hogy a misztikum szerves részét képezi az MU regényeknek, de azzal, hogy az ősmagyar mondakörből kölcsönöz az író, és ezt építi be a történetbe, sokkal közelebb hozza az olvasókhoz az eseményeket. Az ősi vallások keveredése, táltosok, fogadalmasok és a misztikum, ami Orsolyt is körbelengi, teszi magyarrá az oly távoli jövőben játszódó történetet. Persze, ami nekünk előny, az az írónak hátrány, hiszen más nyelven lényegesen nehezebb így kiadni a kötetet, hiszen még mi sem vagyunk teljesen képbe az ősi magyar mondavilággal, nemhogy mások.

Összességében egy izgalmas történetet kap az olvasó, egy csipetnyi humorral és önfeláldozással. A történelem szerelmesei éppen úgy megtalálják a számításikat a regényben, mint a sci-fi kedvelői.

A regény méltó tisztelgés Szigetvár várvédői előtt, akik életüket áldozták a hazáért.

Forrás: Letya.hu