Halál a vörös bolygón

A sci-fi rajongók élete változatos, hiszen a tudományos-fantasztikus regények sok műfajt magukba tudnak olvasztani, így olvashatunk történelmi regényeket (csak egy időgép kell hozzá), háborús történeteket, romantikát, komédiát és akár krimit is. Így nem maradunk ki semmiből ;)

Amikor Kondor Vilmos: Budapest noir regényét olvastam, elvarázsolt a hangulata, mely a XX. közepére repített el. És nem is gondoltam volna, hogy ezt az élményt egy sci-fitől is megkaphatom. Pedig Robert J. Sawyer pontosan ilyen hangulatú regényt írt, aminek akár a "Mars noir" vagy "Új-Klondike noir" címet is adhatta volna a fentiek alapján.

A történetet Alex Lomax magánnyomozó szemszögéből követhetjük nyomon, aki a Marson él, Új-Klondike kupolavárosában. Nem mondhatni, hogy nagy konkurenciája volna, hiszen ő az egyetlen ember aki ezzel foglalkozik. Természetesen a városnak van rendőrsége is, azonban a rend dicső őrei nem nagyon szeretik elhagyni a kényelmes irodát, ami a hatékonyságukon is észrevehető. Mégsem dúskál Lomax a megbízásokban.

A kupolaváros mindössze pár kilométer átmérőjű és főleg fosszíliavadászok, valamint a kiszolgálásukra támaszkodó szerencsevadászok lakják. A Földön már mindent szintetizálni tudnak, aminek köszönhetően sem az aranynak, sem a gyémántnak nincs nagy értéke. Azonban amióta a Marson megkövült maradványokat találtak, egy újabb aranyláz vette kezdetét, csak most nem a nemesfém állt a figyelem központjában, hanem a fosszíliák. Mindenki arról álmodott, hogy megtalálja majd a nagy lelőhelyet, az Alfa Lerakatot és boldogan élhet még meg nem hal.

Lomax azonban nem a fosszíliákért jött a Marsra, bár nem vetette volna meg, ha ráakad az Alfa Lerakat helyére, hanem a börtön elől menekült. Azonban megbízók nélkül egyre kilátástalanabb lett az idők folyamán a helyzete és lassan a létfenntartását sem tudta fizetni. Mígnem egy napon, egy nő lépett be az irodájába és munkát ajánlott neki. Nem is tűnt nagy feladatnak, hiszen egy eltűnt férjet kellett volna megkeresni, ami valljunk be, nem egy nagy kihívás egy ilyen kisváros esetén, ha a ki- és belépések nyilván vannak tartva.

A megbízó, Cassandra, egy frissen áthelyezett volt, akárcsak az eltűnt férje, Joshua. Ők voltak a helyi Megújulás-szalon tulajdonosai, ahol bárki, jó pénzért, elhasználódott testét egy robottestre cserélhette, miután az új testet kívánsága és pénztárcája szerint felturbóztatott. Lomax elindult a nemlétező nyomokat felkutatni és nemsokára nyugtával is dicsérhette a napot. Igaz nem az "élő" Joshuát találta meg, hanem a tönkretett robottestet, mely úgy tűnt saját magával végzett. Azonban a látszat néha csal, és ennek mentén újabb és újabb kérdések merültek fel, melyekre a válasz ott rejtőzött a kupolavárosban, vagy éppen azon kívül, a vörös bolygó felszínén, mely úgy látszott, hogy az Alfa Lerakat rejtélye felé tereli hősünket.

A történet pörgős, hiszen minden egyes ügy amire Lomax ráveti magát, gyorsan lezárul. De közben mindig egy újabb rejtéllyel találja szembe magát, melyek mind egy irányba mutatnak. A történet szálai lassan bontakoznak ki és nem is ismerhetjük ki magunkat benne, de minden egyes újabb nyomozás a kirakós egy darabjáról lebbenti fel a fátylat. A végére pedig kitisztul a kép és elénk tárul az elmúlt 100 év minden mocska.

Egy igazi noir hangulatú krimi, sci-fi köntösbe csomagolva. Izgalmas, humoros, tele szarkasztikus kijelentésekkel és gyors akciókkal, melyek nem engedik az olvasó figyelmét lankadni. Engem teljesen elvarázsolt a regény hangulata és a környezet amiben játszódik. A marsi kupolavárost szinte látom lelki szemeim előtt, akárcsak a lakóit és a kinti vörös porban turkáló fosszíliavadászokat.

Alex Lomax egy igazi XX. századi magányos nyomozó karakterével van felruházva, aki imádja a régi (fekete-fehér) filmeket, és mintha saját magát is onnan kölcsönözte volna. Az olvasó úgy érzi, hogy ha Lomax is rászánná magát, hogy áthelyeztesse a tudatát, nagy valószínűséggel Humphrey Bogart felturbózott testét választaná mintának, a Casablanca Richard Blaineje alapján. Stílusa és beszédmodora is azt az időt idézi, és nem tud nemet mondani a gyengébb nemnek.

Azzal, hogy Sawyer a magánnyomozó szemén át tárja elénk a jövő furcsa világát, sokkal jobban bele tudjuk élni magunkat Lomax szerepébe, mintha narráción keresztül követnénk az eseményeket. A gondolatai amit megoszt az olvasókkal, és a félmondatok amiket kimond, nemritkán nagy nevetésekbe torkollott olvasás közben, de az ügy komolyságán nem esett csorba. A tudós professzor, Rory Pickover karaktere is valóságos, annak ellenére, hogy egy áthelyezett. Rory egy tipikus, magányos fosszíliavadász, aki a tudományért vállalja a kockázatot és szinte minden egyes kirándulása után a Megújulás-szalonba köt ki kis- vagy nagy-generálra. Egy igazi peches "ember", aki valahogy mindig bekap egy golyót, vagy egy gránátszilánkot.

Tudományból csak annyit kapunk, amennyit egy magánnyomozó is fel tud fogni. Az áthelyezés műveletét végigkövetjük a Megújulás-szalon "üzemében", viszont már az olvasók fantáziájára van bízva, hogy mi történik az emberi testtel, miután áthelyezték a tudatot. Az emberi tudattal rendelkező robotok, azaz az áthelyezettek kívülről a megtévesztésig hasonlítanak az emberre, azzal a különbséggel, hogy jóval nagyobb erővel rendelkeznek és sokkal strapabíróbbak. Könnyebb velük a Mars felszínén tevékenykedni, hiszen védőruha nélkül hagyhatják el a kupolavárost és oxigénpalackra sincs szükségük, hiszen nem lélegeznek. 2-3 havonta azonban kell keresniük egy konnektort, különben az akkujuk lemerül. (Jó kérdés...mi történik a tudattal, ha lemerül az akku? Erre nem kaptam választ!)

Végre egy olyan sci-fi ami nélkülözi az MI jelenlétét. A mesterséges intelligencia hiányára magyarázatot is kapunk, azzal együtt, hogy hogyan helyezhető át az emberi tudat egy elektronikus agyba. Egyszerűen, érthetően. A környezetleírások illetve maga a történet azonban nem nélkülözi a tudományt, mindössze nem bocsátkozik hosszú leírásokba és a laikusoknak is könnyen fogyasztható formában van jelen.

Robert j. Sawyer az online közösséghez fordult javaslatokért a könyv címét illetően, ami jobban erősítené a noir jelleget, mint a kötet munkacíme. A sok ajánlás alapján végül a Red Planet Blues mellett döntöttek, ami jól tükrözi a regény történetét és hangulatát. Magyarul már nem hangzott volna ennyire jól, így a jelenlegi cím mellett döntött a kiadó. Azon pedig vitatkozni lehet, hogy az eredeti vagy a magyar borító a szebb, jobb. Nekem mindkettő tetszik.

Nem egy könnyen letehető könyv. Ha mégis meg kell szakítani az olvasást, az ember alig várja, hogy újra a kezébe vehesse. Lehetett akármilyen lehangoló a napom, történhetett akármi, tudtam, hogy ha folytatom a történetet, akkor kiszakadhatok a valóságból és izgulhatok, nevethetek önfeledten. Régen találkoztam már ennyire jó hangulatú regénnyel, mely képes volt elvarázsolni és folyamatosan mosolyt csalni az arcomra.  Abszolút kedvenc lett! Legszívesebben újra és újra elolvasnám (ha nem várna még oly sok olvasatlan könyv a polcon).

FORRÁS: Letya.hu