Frédéric H. Fajardie: Így jár minden politikus bűnöző!

Amikor nincs igazság, hiszen a bűnözők írják a törvényeket, amit magukra szabnak? Amikor az ország már a lejtő alja felé közelít, amit szorgos kezek mélyítenek folyamatosan? Amikor...? Amikor...? Ismerősnek tűnik a szituáció? Látsz párhuzamot? Akkor elmondom, hogy ez a történet (még) nem Magyarországon játszódik. Nem is napjainkban. De az út, ami a regény megszületéséhez vezetett, nagyon hasonló.

Fajardie átélte hazájának azt az időszakát, amikor a demokrácia csak maszk volt a kormánypropaganda arcán. A dolgok pedig olyan mélyre süllyedtek, hogy már nem is mert senki az álarc mögé nézni. Ez a regény egy alternatív módja a politikus bűnözők hatalomtól való megfosztásának. A történet a késői De Gaulle-korszakban játszódik, a 80-as évek elején.

A regény tömör. Mondhatom azt is, hogy túlságosan is tömör. A lényeg olyan szinten bele van sűrítve, hogy a figyelmetlen olvasó simán elsiklik sok részlet felett. Szerintem nekem is sikerült pár fontos részlet mellett elmennem olvasás közben. Utólag gondoltam vissza egy-egy elejtett mondatra, félmondatra, ami olvasás közben fel sem tűnt.

A történet három szabályos kivégzéssel kezdődik, melyet rendőrök követnek el egy éjszaka leforgása alatt. Az áldozatok ismert bűnözők, akik már többször le lettek tartóztatva, de valahogy másnap mégis szabadon távozhattak, bizonyítékok hiányában. Az utánuk nyomozó rendőrök pedig rövid időn belül, különösebb indoklás nélkül vagy le lettek fokozva, vagy áthelyezték őket egy olyan osztályra, ahol semmit nem tehettek az ügy lezárása érdekében.

A mészárlás részleteinek a kiderítésére és felgöngyölítésére Grindelt állítják rá, két asszisztenst rendelve mellé. Nem titok, hogy ezek közül az egyik az elkövetőkhöz tartozik és igyekszik mindent megtenni, hogy akadályozza a nyomozást. Grindel különösen nehéz helyzetben van, mert az elkövetőkkel nagyon sokan szimpatizálnak az állományból. Nem is csoda, hiszen aki lelkiismeretesen szeretné végezni a dolgát, az állandóan falakba ütközik, melyet politikusok, államügyészek és bírák emeltek.

A magát Rendőrhűségnek nevező titkos szervezet célul tűzte ki, hogy megszabadítja az országot a korrupt, bűnöző politikusoktól és az őket segítő maffiától. A kivégzések szinte rendszeressé válnak és az áldozatok (mondjuk inkább: a kivégzettek) között feltűnnek politikusok is. A cél érdekében és a saját szervezetük védelmében azonban nem csak bűnözők válnak áldozattá. És itt kezdődnek a problémák.

Fajardie egy olyan regényt írt, ami napjainkban újra aktuális. A történet nagyon feszes, tele akcióval és pörgéssel. Nincsenek benne leíró, felesleges részek. Talán kicsit túl tömörre is sikerült, aminek köszönhetően könnyen emészthető és gyorsan olvasható. Az olvasónak mégis oda kell figyelnie minden mondatra, ha nem csak az aktuális eseményekre kíváncsi, hanem az azokat kiváltó okokra is. Hiszen a Rendőrhűség nem egyik napról a másikra alakult meg és döntötte el, hogy rendet tesz az országban. A szervezet hosszú múltra tekint vissza, ami azt is jelenti, hogy igen sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lépéskényszerbe kerüljenek. Hiszen ha pozitív változás állt volna be az államvezetésben, akkor valószínű, hogy a Rendőrhűség anélkül oszlott volna fel, hogy bármilyen tettet is végrehajtott volna.

Erkölcsi értelemben igen fontos kérdéseket feszeget a regény. A korrupt, autokrata hatalmat erőszakkal kell megdönteni? Vagy van más mód is? De mi van akkor, ha más út már nem járható? Legalizálható a gyilkosság? Meddig kell folytatódnia a kivégzéseknek, hogy a politikai vezetés meghátráljon? Egyáltalán, ilyen eszközökkel meghátrálásra kényszeríthető a kormány? Vagy csak fegyvert ad a saját hatalmuk megszilárdításához, hiszen az okok félremagyarázhatóak, főleg ha a sajtó nem szabad és a karhatalom kezében összpontosul.

Fajardie rámutat arra, hogy bár ez a módszer látszatra kiutat jelenthet a kétségbeesésből, valójában ugyan olyan elítélendő, mint az a rendszer, ami ellen küzd. Talán a legdurvább az, hogy mindezt egy terrorista szájából kell hallanunk, aki éppen a hóhérjaival néz farkasszemet:

„A lustaság is belejátszik. Lőni gyorsabb megoldás, mint szórólapokat osztogatni vagy kö­vet­ni valakit. Szóval ez a módszer veszi át a hegemóniát a terepen. Rá fogsz faragni, zsa­ru­kám. Ahogy mi is. Ez benne van a képletben, pont ugyanazokból az okokból.”

Nagy előnye a regénynek, hogy két olvasata van. Az egyik egy krimi, ami akciódús és letehetetlen, mert olyan fordulaton pörög, hogy beleszédül az olvasó. A másik pedig egy sokkal mélyebb gondolatokat kifejező világszemlélet, mely válaszokat is ad azokra az erkölcsi kérdésekre, melyek esetleg felmerülnek az olvasóban.

A regény 1984-ben látott napvilágot, amit nem sokkal később, 1988-ban meg is filmesítettek, Alain Delonnal a főszerepben. Ne ébreszd fel az alvó zsarut! (Ne réveillez pas un flic qui dort) címen került a mozikba. Érdekessége a feldolgozásnak, hogy bár aránylag hűen követi az eredeti történetet és csak pár, elhanyagolható mellékszállal toldották meg, egy valami kimaradt. A filmben nem végeznek ki politikust! Sőt, inkább az egészet próbálják arra kiélezni, hogy a Rendőrhűség a fennálló baloldali kormánnyal nincs kibékülve, hiszen a titkos szervezet tagjai inkább jobboldaliak. A szélsőjobboldali szerepet Lutz felügyelőgyakornok képviselte és hagyták az alkotók, hogy a nézők vele azonosítsák a szervezetet. Bár a regényben is szerepet kap a két politikai nézet, mégis sokkal lágyabban.

A könyv aktualitása megkérdőjelezhetetlen. Talán éppen ezért kellett ennyit várnunk, hogy magyarul is megjelenhessen. Vannak olyan művek, amik jobb, ha a feledés homályába merülnek, mert az azt jelentené, hogy a bennük megjelenített világ nem talál megértő olvasóközönségre. És vannak olyanok is, melyek időről időre újra felbukkannak, és sokakhoz eljutnak.

FORRÁS: Letya.hu