Fedina Lídia: Virokalipszis

Nem groteszk ez egy kicsit? Most őszintén! De. Mégis újra és újra megnézzük, elolvassuk az ilyen jellegű filmeket, könyveket. Az sem számít, hogy ugyanazt a forgatókönyvet adják el nekünk, egy kicsit kiszínezve, modernizálva és dramatizálva. Ha egy vírus a felelős az emberiség megtizedeléséért, akkor mindig van 1-2 főszereplő, aki a forrást kutatja, és azt megtalálva egy-kettő elkészíti az ellenszérumot és megmenti a Föld lakosságát. Persze, közben végignézünk pár családi, szerelmi és még kitudja milyen drámát, hogy jobban átérezhessük a katasztrófát.

Fedina Lídia jelen könyvében mellőzte a megszokott hollywoodi sablonokat és egy teljesen más, mondhatni orvos-biológusi szemszögből vizsgálta a folyamatot. Nem a családi tragédiákat helyezte előtérbe, és nem is a társadalom pusztulását a katasztrófa nyomán, hanem a kutatók szerepét és istenkomplexusát. Ezért is más ez a történet, mint a többi.

Az egész egy kanadai nemzeti parkban kezdődik, amikor egy több ezer éves mamutfenyőt kivágásra ítélnek. A műveletet követően a nemzeti park dolgozói, akik részt vettek a favágásban, másnap mind ágynak dőlnek egy kis influenzával. A pár napos munkakiesést követően meglepetés várja őket a parkban. Minden növény levélzete elszáradt és lehullott. A jelenség főleg a turistaútvonalak mentén, illetve a kivágott mamutfenyő helyén szembetűnő, és egyre jobban terjed. A fertőzést egy, a vírusnál is kisebb kórokozó okozza, ami az emberre szinte veszélytelen (leszámítva a pár napos, intenzív megfázásos tüneteket), azonban a zöld növényzetben iszonyú pusztítást végez. A modern világunknak köszönhetően pedig nagyon gyorsan terjed és hetek leforgása alatt az összes növényt megfertőzi.

A klorofill gyilkos virino csak a zöld növényzetre veszélyes. Az emberekben is megtelepszik, de nem okoz semmilyen elváltozást. Azonban, ha nincsenek fák, akkor nincs, ami megkösse a légkörben lévő szén-dioxidot, és nincs ami oxigént termeljen. Így az emberiség, ha nem is közvetlenül, de közvetetten a virino áldozatává válik. A tudósoknak azonban sikerül kitenyészteniük egy olyan moszatfajtát, mely a klorofillhoz hasonló anyagot tartalmaz, de ellenáll a virinonak. Azonban fenn áll az a veszély, hogy a virino mutálódik és akár az emberi szervezetben lévő hemoglobinmolekulákra is veszélyt jelenthet.

Fedina Lídia érdekes kérdést feszeget a regényében. Mégpedig azt, hogy az emberiség meddig képes elmenni, hogy megvédje magát a külső behatásokkal szemben? Mennyire képes megváltoztatni a környezetét és azzal veszélyeztetni az így is törékeny ökoszisztémát. Nem beszélve az istenkomplexusos tudósokról, akik a hírnévért cserében képesek embertársaik egészségét is kockára tenni.

A regény kutatóorvosok szemén keresztül mutatja be a folyamatot, ami a virino megjelenésétől a végkifejletig tart. A kezdeti kétségbeesést, a köztes megoldásokat és a több évig tartó kutatómunkát, ami a virino elpusztításához vezet. Jól szemlélteti az írónő, hogy milyen veszélyekkel jár a nem megfelelően tesztelt és kozmetikázott adatok alapján engedélyezett gyógyszer.

Napjainkban igen nagy vitákat vált ki a genetikailag módosított növények termesztése és fogyasztása. Sok érv és ellenérv van, amit felhoznak a témával kapcsolatban, de egyértelmű bizonyítékot még nem találtak. Vannak gyors lefolyású változások, amik pár év leforgása alatt megfigyelhetőek, és vannak olyanok, melyeknek talán több tíz év kell ahhoz, hogy eredményt (elváltozást) okozzanak.

Az őseink ahogy letelepedtek és felhagytak a vadászó-gyűjtögető életmóddal, elkezdték megváltoztatni a környezetüket. Háziasítottak egyes vadállatokat, és belevágtak a földművelésbe. Nemesítés címszó alatt a farkasból elkorcsosult házi kedvencet csináltak pár ezer év alatt. Nem beszélve a gabonafélékről és a többi haszonnövényről, amit kereszteztek, hogy nagyobb, szebb termést hozzanak és jobban ellenálljanak az időjárásnak.

Nagy előnye a regénynek, hogy egy olyan írónő tollából született, aki gyógyszerész végzettséggel rendelkezik. Ennek köszönhetően érezhető a téma tudományos megközelítése, és annak ellenére, hogy egyes helyeken él a fikció eszközével, nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól. A történet elején és közepén még nem is érezhető annyira a kutatókban szunnyadó istenkomplexus, de ahogy haladunk előre, a folyamat lassan kicsúszik az irányításuk alól, és tragédiába torkollik.

A kötet utolsó részét amikor elkezdtem olvasni, nem értettem, hogy miért van erre szükség. Miért nem fejezte be ott, ahol én úgy gondoltam, hogy vége? Miért kellett tovább húzni és tenni még rá egy lapáttal? Aztán az utolsó pár oldalon leesett. Az utolsó rész nélkül nem is ért volna semmit az egész regény. Vagy legalábbis nem ütött volna akkorát. Annak ellenére, hogy nagyon abszurd a befejezés, igen sok kérdést felvet. Meddig fogunk még istent játszani? Meddig tökéletesítjük magunkat és a környezetünket? Mikor válik belőlünk is olyan korcs, mint a mai fajtisztának nevezett kutyákból? Meddig nemesítjük még a haszonnövényeinket? Meddig terheljük még az immunrendszerünket? És milyen vírus vagy baktérium fog bennünket kiirtani, ami pl. pár ezer évvel ezelőtt még a szervezetünk része volt? Meddig folytatjuk még ezt?

Aki szereti a gyógyszer-vegyészeti világvége történeteket, de elege van már a hollywoodi történetekből, annak kiváló olvasmány, akár az utolsó rész kihagyásával is. Aki pedig többre számít egy egyszerű apokaliptikus történetnél, az olvassa el végig a könyvet.

Végre egy olyan regény került a kezembe, ami nem a tömegek szórakoztatását tűzte ki zászlajára, hanem a tudomány iránt fogékonyabb és érdeklődőbb olvasók táborát célozta meg. Persze van benne akció, vér és dráma is, de nem ezen pillérekre épül a történet.

Nem kell megijedni, nem orvosi és gyógyszerészi szakzsargonnal van tele a könyv, és nem is kell állandóan a netet bújni, hogy tisztába legyünk a fogalmakkal. Hiszen nem attól lesz egy tudományos elemekkel is rendelkező regény jó, ha dobálódzik az idegen szavakkal, hanem akkor, ha az olvasóknak úgy tudja átadni az ismereteket, hogy ne szakítsa meg a történetet és ne zökkentse ki az embert az olvasásból. Főleg, hogy itt nem a különböző vegyületek kémiai elemzése a cél, hanem a folyamatok általános megismerése és a töprengésre késztetés.

A borító mellett azonban nem tudok elmenni szó nélkül. A hazai olvasóközönség nagy része borító alapján ítél, illetve kerüli a magyar írókat, kivéve, ha ismeri az író eddigi munkásságát vagy megbízik a kiadóban. Ezt a borítót pedig nem tudom hova tenni. Az biztos, hogy ha megláttam volna egy könyvesbolt polcán, nem kerül a kosaramba. Arról nem is beszélve, hogy az írónő pár novelláján kívül más alkotásával nem találkoztam. Pedig Fedina Lídia megérdemelné a reklámot, hiszen egyedi történetvezetése, nézőpontja és témaválasztása új színt hoz a hazai sci-fibe. Remélem, hogy a jövőben még olvashatok tőle valami hasonló, gyógyszervegyészeti alapokon nyugvó, izgalmas sci-fit.

FORRÁS: Letya.hu