Fedina Lídia: A Seuso-mozaik

Fedina Lídia neve ismerős lehet az oldal látogatóinak, akár a Virokaliszis című regény, akár az antológiákban megjelent novellái kapcsán. De nem csak sci-fi témájú könyveket, novellákat ír, hanem meséket, ifjúsági regényeket és fantasyt is. Ha pedig éppen nem ír, akkor fordít.

Az elmúlt években igen sokat hallhattunk a Seuso-kincsről. A kincsek eredetéről, megtalálási helyéről pontos információk nincsenek, így a származása nem igazolható. Bár több jel is arra utal, hogy Magyarország területéről származhatnak, hiszen az egyik vadásztálon feltűnik a Pelso, azaz a Balaton római neve. De ez mindössze annyit igazol, hogy valamikor Pannonia (a Római Birodalom egyik provinciája) területén lehettek, de ez nem jelenti azt, hogy itt is találták meg ezeket.

Most nem leszek népszerű, hiszen engem nem hozott lázba a Seuso-kincs körüli nagy médiafelhajtás. Római kori tárgyakról beszélünk, aminek a magyarsághoz csak annyi köze van, hogy elméletileg a jelenlegi országhatáron belül találták meg ezeket. Természetesen értékes tárgyakról van szó, hiszen nem hiába fizetett ki a magyar állam 15 millió eurót a kincsek egy részének őrzési jogáért.

Annak ellenére, hogy nem mozgatott meg bennem semmit a Seuso-kincs története, belevágtam a könyvbe. Már az első oldalak után tudtam, hogy jó döntés volt, hiszen rögtön a IV. században találtam magam, és fény derült arra, hogy ezek a tárgyak miért is átkozottak.

A történet 368-ban kezdődik, egy vacsorameghívás lemondásával, melyen nem tud részt venni Severus Avianus, ugyanis másnap reggel csatába kell indulnia a császár oldalán. Bár a csatáját megvívja, egyik kezét elveszti, miközben a császár életét próbálja menteni. Nem csoda hát, hogy Róma hőseként, Pannonia területén kap birtokot. Azonban mielőtt még útra kelne, asszonyt kell szerezni, amiről már a császár gondoskodott is. Nászajándékba pedig egy több mint kétszáz darabos háztáji készletet kapott a friss jegyespár, mely az utókor számára Seuso-kincs néven ismeretes. Már Severus életében megdézsmálják a kincset, így az szépen fogyatkozik, mielőtt a rejtekhelyére kerül, hogy a jövőben újra és újra rátaláljanak. A Seuso-kincs története egyet jelent a tragédiák történetével, hiszen bárki aki rátalál a kincs egy-egy darabjára, annak a kaszás már a nyomában van.

Polgárdi ezüstállvány

A regény nem éppen egy könnyed olvasmány, hiszen a búskomor hangulata inkább depressziót eredményez az olvasónál, mint hangulatjavulást. Elég csak az emberi sorsokat nyomon követni, akik kapcsolatba kerültek a kincs egy-egy darabjával. De ha jobban belegondolunk, akkor nem is kell, hogy el legyenek átkozva a kincsek, hiszen az emberi kapzsiság és gonoszság, ami ekkora kincs birtoklásánál megjelenik, már magában hordozza az elkerülhetetlen tragédiát. Ez alól talán egyetlen ember volt kivétel a történetben, aki nem más, mint Borszéki István, aki nem is tudott róla, hogy a birtokába került a Seuso-kincs egy darabja. Mégis, talán az ő története a legtragikusabb.

Fedina Lídia nem csak a kutatómunkában volt alapos, hanem a történetek kidolgozásában is. Átjárja az élet a szereplőit, és annak ellenére, hogy fikcióról van szó, úgy érezzük, hogy ezek mind meg is történtek. Egy kis kutakodást követően rá is találtam pár szereplőre, akik helyet kaptak a történetben, bár a nevük meg lett változtatva a regényben. Szerencsére a közeli hangzásnak köszönhetően, a Google kijavítja a keresést, és néha az eredmények között ráakadhatunk a valós személyre.

Minden egyes történetben, általában a kincs birtokosai között, van egy szánalomra méltó férfi szereplő, akit kihasználnak. Olvasás közben leginkább értük izgulhatunk, és reménykedünk benne, hogy legalább nekik sikerül valahogy elkerülniük a tragikus halált, akár annak az árán is, hogy megválnak a kincsektől. Aki pedig leginkább megnyomorítja ezeknek a szerencsétleneknek az életét, az egy asszony.

A regény másik érdekessége, hogy szinte nem is találunk benne pozitív női karaktert. Mindegyik nő pénzhajhász és könnyűvérű. Talán Jóska húga az egyetlen, aki tiszta szívű és azon szorgoskodik, hogy megvédje féltestvérét az elhibázott házasságtól. Persze, egy szerelmes férfi fejével nem lehet beszélni, hiszen ha leesik a vérnyomása, az agyából rögtön eltűnik a vér.

– Figyejjé', Jóska! Jut is, marad is! Akkó' legyen üres, ha neked is köll!

A fenti idézet éppen egy in flagranti közben hangzik el. Ebből is látszik, hogy a beszélt nyelv megjelenítése a szövegben mennyire autentikussá teszi a történetet. Ez segíti az olvasót, hogy még jobban bele tudja élni magát a történetbe és úgy érezze, hogy ő is a szereplők között van és személyesen éli át az eseményeket.

Humorból sincs hiány a regényben, bár ez elég keserédes, így jóízűen nem tudunk nevetni, hiszen tudjuk, hogy minden egyes viccesnek szánt mondat mögött megbújik valami sértő, bántó dolog. Viszont éppen ez veszi el egy kicsit az élét a tragédiának, és hozza közelebb hozzánk a szereplőket és azok fájdalmát.

A kötetet a műfajok keveredése jellemzi, hiszen amellett, hogy történelmi regényről van szó, mely a IV. századtól napjainkig tárja elénk a Seuso-kincs sorsát, helyet kap dráma, krimi és politika is. Gyilkosságból sincs hiány, hiszen a szovjet katonák az átkosban szinte azt tehettek amit csak akartak. Aki pedig azzal volt megbízva, hogy szerezze meg a kincseket és azokat juttassa el a Szovjetunióba, az nem válogatott a módszerekben. A honvédség pedig asszisztált a nyomok elfedésében, és a gyilkosságok balesetnek való beállításában.

A kötet utolsó része, mely 1981-től napjainkig tárja fel a kincsek útját, és a nemzetközi huzavonát, jól szemlélteti a rendszerváltásnak elnevezett gengszterváltást, ahol érdemi változások nem történtek, hiszen a felelősök vagy maradtak a helyükön, vagy hallgatásukért cserébe nyugdíjazták őket. A hatalmuk semmit sem változott, hiszen mindenhol voltak régi elvtársak, akik segítettek elvarrni a szálakat. Egy valami változott csak, a szabadság illúziója, mely illúziót minden áron fenn kellett tartani. Ennek következtében már nem lehetett olyan látványosan tevékenykedni, így kénytelenek voltak a színfalak mögött, vagy balesetnek álcázva lezárni az ügyeket és eltüntetni a tanúkat.

Aki belevág a regény elolvasásába, az igazi izgalmakra számíthat. Izgulhat a szereplőkért és búsulhat velük. Az sem kizárt, hogy néha a sarokba vágja majd a kötetet, amikor felhúzza magát az emberi gonoszság és aljasság határtalan megjelenítésén. Igen, voltak pillanatok, amikor legszívesebben ráordítottam volna az egyes szereplőkre, vagy éppen eltávolítottam volna őket a helyszínről.

Az elején azt írtam, hogy ez a tragédiák története, ami részben igaz is. Valójában az emberi kapzsiság és gonoszság története, mintha minden egyes személy (tisztelet a kivételnek) Szodomából és Gomorából származna.

Egyetértek Árpád Attilával, aki szerint „...egy magával ragadó, izgalmas, filmszerűen pergő kalandregény” a kötet, melyet szívesen megnéznék mozgóképes változatban is. Bár szerintem egy egész estés film nem tudná bemutatni teljesen az eseményeket 2-2,5 órában, így inkább egy minisorozat formájában tudnám csak elképzelni. Igaz, hogy Jóska történetét meg lehetne egy kicsit kurtítani, de akkor éppen a lényeg csorbulna.

Végezetül csak annyit tudok mondani, hogy nem számít, hogy valakit érdekel-e a Seuso-kincs története vagy sem, hiszen ettől függetlenül is élvezettel fogja olvasni a regényt. Arra azért készüljön fel, hogy lesznek benne érzelmi mélypontok, amik megviselhetik az olvasót. Az utolsó mozaik pedig igazán vérnyomás-növelő!

Kincsvadászatra fel!

U.I.: Igazi öröm, hogy egy mondat erejéig a szülővárásom is bekerült a történetbe.

Forrás: Letya.hu