Existence

Nem, nem egy újabb világvége történetről van szó, hiszen a regény sem a "Vég" címet kapta, hanem éppen a létezésről és arról az útról, ami egy "aknamezőn" keresztül vezet a jövőben. Egy rossz lépés, egy pillanatnyi elgyengülés és a holnap már soha nem jön el.

A XXI. század közepén járunk, a Mindenrosszak napja után, amikor a tengerszint már jócskán megemelkedett és egyre nagyobb területet követelnek vissza az óceánok a kontinensekből. Kína védőgáttal száll szembe a víz térhódításával és partfoglalókkal, akik az ellepett luxusvillák felett próbálnak összetákolt odúkat létrehozni és a víz alatti szemétből megélni. A demokrácia teljesen átalakult, a társadalmi szakadék pedig egyre nagyobb.

A szövet (kibővült internet) veszi körbe az embereket, akik okos-szemüvegjeiknek és beépített implantátumaiknak köszönhetően az életük nagy részét a virtuális világ és a valóság összemosódásában élik. Az emberiség már lemondott az űr meghódításáról, mindössze pár vállalat működik, mely föld-körüli pályán keringő szemétbegyűjtőket üzemeltet. Az egyik ilyen "űrkukás" Gerald Livingston, aki a napi "űrsöprés" alatt egy tojásforma tárgyra lesz figyelmes, mely nem hasonlít egyetlen ember alkotta eszközre sem. A kíváncsisága nem hagyja nyugodni, és ahelyett, hogy elindítaná a Föld felé, hogy megsemmisüljön a légkörbe érve, begyűjti és ezzel alapjaiban változtatja meg a földi világot.

Való igaz, hogy a regény eleje kicsit lassúra és szerteágazóra sikerült, ugyanis David Brin több szálon kezdi el mesélni a történetet, be-beiktatva a cselekményhez nem tartozó szövegekkel, mint pl. Pandora bőségszaruja című, fiktív könyvből vett világvége-forgatókönyvekkel. Az első kötet végéig szinte nem is haladnak az események, inkább csak az egyes szereplőkkel ismerkedünk meg, illetve homályos képet kapunk az politikai és társadalmi helyzetről. Megismerkedhetünk Peng Hsziang-pin-vel, feleségével és párhónapos fiával, akik élik a partfoglalók keserves életét, az óceán borította szeméthalomból keresve meg a napi betevőt. Illetve Tor Povlov újságírónővel, aki a valóság és a szövet határán kutakodik az igazság után. Természetesen a trilliomosokból is képviselik magukat páran, illetve a celeb világ kulisszatitkaiba is beleshetünk Hamish Brookeman volt sci-fi író, filmrendező, producer által, aki jelenleg hírnevét felhasználva a hatalmasok kiszolgálója. Azonban lassan a Livingston lelet és Peng furcsa, démoni köve felkavarja az állóvizet. Az egész világ figyelme a tojásforma tárgy felé irányul, ami magában hordozza a létezés csapdáját.

A második kötet már sokkal pörgősebb és izgalmasabb. Mondhatni, hogy "A létezés csapdája" mindössze felvezetése az eseményeknek. Nem győztem kapkodni a fejem és David Brin mindig meg tudott lepni a fejezetről-fejezetre változó eseményekkel. A végkifejletről még csak elképzelésem sem volt, mindössze annyit sejtettem, hogy talán nem hiába kapta ez a kötet "A létezés titka" címet.

David Brin amellett, hogy egy kiváló mesélő, igazi futurológus is, hiszen a technikai előrejelzései már napjainkban is éreztetik hatásukat. Bár reméljük, hogy a Mindenrosszak napja kicsivel később érkezik el, és talán az emberiség is hamarabb észbe kap és nem várja meg még Földünk érzékeny egyensúlya visszafordíthatatlanul felborul.

Regénye nem egy könnyen olvasható alkotás, hiszen amellett, hogy kicsit bő lére lett eresztve, tele van újonnan alkotott-, illetve a technológiának megfelelően módosult szavakkal. Az idegen civilizációkkal és világűr meghódításával kapcsolatos elméletekről is nagyon sokat megtudhatunk, aminek köszönhetően feltűnik Neumann János neve is, és az elméletével szembeszegülő Fermi-paradoxon is. Hihetetlen, hogy már az 1950-es éveket követően milyen gondolatok láttak napvilágot és mennyi terv bukott el, némelyek már a születésüket követően nemsokkal. Pár dolognak külön utána kellett néznem, mert David Brin csak utalt ezekre, néha tovább is gondolta őket, de csak ritkán adott választ az elbukott elméletek okaira. A Neumann-replikátort viszont módosítva, de felhasználta a regényében, ráadásul a Neumann János által feltételezett problémával együtt. Azt is mondhatjuk, hogy a regény gerincét egy magyar származású tudós adta :)

Abban viszont egyet kell értenem más olvasókkal, hogy a csapongó történetvezetés kicsit letisztultabb is lehetett volna, ha egyes mellékszálakat kihagy az író a regényből, vagy legalábbis rövidebben tárja elénk. Ilyen felesleges szálnak érzem Csákányos valamint Hamish történetét. Értem én, hogy mit szeretett volna David Brin sugallni kettejük által, de úgy érzem, hogy kerek lett volna az egész nélkülük is. Valamint Peng története is mintha kicsit hosszabbra sikerült volna a kelleténél, annak ellenére, hogy központi eleme a regénynek.

A közbe iktatott "Entrópia", "Közjáték" és "Toralizáló" fejezetek, melyek közé tartozik a Pandora bőségszaruja idézetek is, szerintem színesítették a történetet és elvitték az ember gondolkodását egy másik irányba, amivel úgymond olvasás közben is pihent az agy, vagy éppen turbó fokozatra kapcsolt. A leskelődőkhöz intézett felhívások is érdekes elméleteket takarnak, de Hírnöknek is igaza lehet, aki szerint az ipari fejlettség előrehaladtával egyre csendesebbek lesznek a bolygók.

Visszakanyarodva azonban a Létezéshez, illetve ennek csapdájához, igencsak elgondolkodtató, hogy meddig marad még fenn az emberi civilizáció. Tele van a jövő buktatókkal, és még akkor sem garantált a fennmaradásunk, ha a regényben is szereplő Lemondási Mozgalomhoz hasonlóan visszatérnénk a gyökerekhez, hiszen elég csak belegondolnunk, hogy a dinoszauruszok is hiába éltek összhangban a természettel, ha egy meteor elég volt a kihalásukhoz. A mérleg másik serpenyőjében pedig ott van a technika, aminek segítségével megvédhetjük magunkat a kósza meteoroktól, de akár fel is gyorsíthatjuk a kihalásunkat.

Talán egy másik civilizációtól várhatjuk a segítséget, kiigazodni ezen az aknamezőn? Azoktól akik hallgatnak és hiába minden SETI fül, mikor egy rövidke "hűha" jelnél többre nem futotta? Vagy itt vannak már a kertek alatt, csak éppen nem szólalnak meg? Figyelik ahogy módszeresen írtjuk egymást és az anyabolygónkat? Látják, ahogy kimerészkedtünk az űrbe, majd pár óra sétát követően visszabújtunk csigaházunkba és csak szondákat küldözgetünk? Vagy éppen a földönkívüliek hozzák el az áldásos véget, akik hallgatózva, az általunk kiküldött rádió- és TV-adásoknak köszönhetően kiismerik az emberiséget és pusztulásra alkalmasnak találják? Oly sok kérdés, és válaszok helyett néma csend. Talán Enrico Ferminek van igaza és valóban egyedül vagyunk?

David Brin ezen regénye igazán elgondolkodtató. Nem csak a története, hanem a belecsempészett elméletek és kutatási eredmények miatt is. Aki szereti a lassan hömpölygő történeteket, annak kiváló választás a regény. És ha már a második kötetbe kezd bele az ember, akkor sokszorosan megtérül a türelme, amit a "felvezetésbe" fektetett.

A Galaktika Blog-Légió tagjaként örülök, hogy ezzel a remek regénnyel népszerűsíthetem a sci-fi irodalmat és remélem, hogy lesznek akik kedvet kapnak a regény elolvasásához. Főleg azoknak ajánlom, akiket érdekel az űrutazás jövője, a kapcsolatfelvétel lehetősége más civilizációkkal és az ezzel kapcsolatosan jelentkező problémák is.

FORRÁS: Letya.hu