Emmi Itäranta: A tiltott álmok városa

Eliana a Fátyolhálók Házában él mint szövőnő, és már hozzászokott, hogy keveset alszik. Nem kockáztathat, hiszen ha valaki rájön, hogy ő is Álomlátó, akkor vége a szabadságának.

A nyugalmas hétköznapokat felkavarja egy támadás áldozata, egy lány, aki saját vérében fekszik a kövezeten. Még életben van, amikor Eliana rátalál, bár már elég vékony szál köti ehhez a világhoz. Mint utólag kiderül, a lány nyelvét kivágták a támadói, így nem vallhat ellenük, és a saját történetét sem tudja elmesélni, hiszen a betűket sem ismeri. A rejtélyt csak fokozza a felismerés, hogy egy láthatatlan tintával készült tetoválás van a tenyerén, amit csak a fénygömbök fénye fed fel. A tetoválás egy nevet rejt: Eliana.

Amikor pár évvel ezelőtt olvastam az írónő első regényét, A teamesternő könyvét, egyszerűen elvarázsolt a szépirodalmi köntösbe bújtatott sci-fi történetmesélése, a lírai- és léleksimogató stílusa. Ennek hatására, nem is csoda, hogy árgus szemekkel figyeltem, hogy mikor jelentkezik a Metropolis Media ismételten egy Emmi Itäranta kötettel. Már tavaly keringtek pletykák, hogy tervezik az írónő új regényének a megjelenését, de akkor még nem lehetett tudni, hogy folytatás lesz, vagy valami teljesen új történet. A tiltott álmok városa nem A teamesternő könyvének folytatása, sőt, még csak nem is sci-fi. Na, nem mintha számított volna, hogy milyen zsánert takar az új kötet, és még az sem érdekelt, hogy a címkék között ott szerepel az ifjúsági kifejezés. Csak azt tudtam, hogy el akarom olvasni.

Kicsit tartottam a történettől, hiszen már minden disztópia témát feldolgoztak és nem tudtam elképzelni, hogy az írónő mit tud kihozni az álmok tiltásából. Az első fejezetnél már rájöttem, hogy ez nem egy szokványos disztópia, és nem is egy szokványos fantasy történet, hanem valami más, sokkal mélyebb és sokkal lágyabb. Itt szó sincs küldetéstörténetről, hacsak azt nem vesszük annak, hogy Eliana megpróbálja megfejteni a rejtélyt, hogy hogyan is került a neve egy ismeretlen lány, Valeria tenyerére, aki szintén nem ismeri őt.

Valeria felépülését követően, mivel nem ismerik a múltját és a családját, de megvillantotta szövőnői képességeit, így felvételt nyer a Fátyolhálók Házába és Eliana cellájában helyezik el. Eliana retteg, hogy lelepleződik az új szobatársa előtt, ezért igyekszik minél kevesebbet aludni, nehogy álmában felriassza Valeriát, aki jelentheti őt a Szövőnőnek. Kezdetben a két lányt a kényszer és a rejtély iránti kíváncsiság köti össze, majd idővel barátság és annál több is kialakul közöttük.

A két lány titkos nyomozása folytán feltárul előttünk a sziget, és lassan megismerjük az ott lakó embereket. A Tiszta Alvás Múzeumában tett sétát követően bepillantást nyerhetünk a tintajelölés éves rituáléjába, illetve a leleplezett Álomlátók kiközösítésének szertartásába, mely mind a Tanács akaratából megy végbe. A helyszín, a társadalom és a technológia hasonlít egy fantasy világra, mégis több szálon is kötődik a valósághoz. Ettől van olyan érzése az olvasónak, mintha  a két világ között lebegne, és fogalma sincs, hogy mi lesz a végkifejlet.

Emmi Itäranta történetvezetésének köszönhetően lassan bontakoznak ki az események, de minden egyes fejezettel kicsit közelebb jutunk a titokhoz, azaz, hogy miért is tilos álmodni, és hogyan érik el az embereknél, hogy ne jöjjön álom a szemükre. Persze vannak kivételek, akiken nem segít a talizmán és semmi más babona, így ők lesznek az Álomlátók, akik az álompestist terjesztik.

Nehéz a könyvről írni, mert nem cselekményközpontú és nem az eseményeken van a fő hangsúly. Eliana szemén keresztül követhetjük nyomon a történetet, így a környezetében bekövetkező események hatását is csak az ő nézőpontjából értelmezhetjük. Ráadásul a kapott információk is igen homályosak, így csak tippelhetünk, hogy mi is húzódhat meg a háttérben. Amikor a két lány végre olyan információhoz jut, ami sok mindent megmagyaráz, még akkor sem lehetünk teljesen biztosak az okokban, azaz, hogy miért is tilos álmodni ezen a szigeten.

A furcsaságai ellenére sikerült bevonzania a történetnek, és bár nem tudtam, hogy merre haladunk, még oda nem értünk, élvezettel olvastam minden fejezetet. A lírai megfogalmazás, a leírások, melyeknek köszönhetően egyre jobban megismertem a várost és a benne lakókat, félelmeikkel, örömeikkel és titkaikkal együtt, egyszerűen lenyűgözött. Azt tudtam, hogy nem lesz egy pörgős regény, mégsem unatkoztam egy pillanatig sem. A fordulatok pedig még inkább arra ösztönöztek, hogy olvassam tovább, mert ott volt az ígéret a sorok között, hogy a végére fellebben a fátyol a titokról és megismerhetem az okokat.

A történet lassan csordogál a végkifejlet felé, miközben minden egyes oldalon ott van annak a lehetősége, hogy valami balul sül el és főhősünk lelepleződik. Már az első oldalakon tudomást szerzünk arról, hogy Eliana Álomlátó, ami valljuk be, nem egy életbiztosítás egy ilyen társadalomban. Főleg akkor nem, ha az ember nem tud elvonulni a nyilvánosság elől, és még alvás közben is árgus szemek figyelik. Nem beszélve azokról a dolgokról, melyek leleplezhetik a két lány tevékenységét. Nem lehet tudni, hogy kiben bízhat az ember és kiben nem. Amikor úgy érezzük, hogy végre egy szövetségesre akadtunk, akkor is érhetnek meglepetések bennünket. Ráadásul, abban sem lehetünk biztosak, hogy mi vár ránk a következő fejezet lapjain. Találgatni persze lehet, de ne lepődjön meg senki, ha nem jönnek be a tippjei.

Emmi Itäranta bebizonyította, hogy fantasyt is lehet szépirodalmi köntösben tálalni, és nem szükséges ahhoz követni a zsáner íratlan szabályait, hogy egy jó történetet tárjon az olvasók elé. Stílusának köszönhetően elmerülhettem ebben a furcsa világban, mégis időnként visszahúzott a valóságba, ahogy rámutatott az emberi lélek szépségeire és gyarlóságaira. Egyesek talán még az LMBTQ címkét is szívesen ráragasztanák a kötetre, hiszen a két főszereplő között több is kialakult mint barátság. Nem beszélve egy másik szereplőről, akiről csak a történet végén derülnek ki dolgok.

Érdemes kitérni a fordításra is, hiszen érződik rajta, hogy sok munka van benne. Varjasi Csilla kitűnő munkát végzett, ahogy azt már megtapasztalhattuk A teamesternő könyvénél is. Nem tudom, hogy Varjasi Csillának vagy Abrudán Katalin olvasószerkesztőnek köszönhető-e az, hogy szinte hiba nélküli a szöveg (mindössze 2-3 karakterelütés van benne és egyetlen szóismétlés), vagy a kettejük közös munkájának, de régen tartottam már a kezembe ilyen jó minőségű kiadványt.

A kötetet mindazoknak ajánlom, akik szeretik a kicsit elrugaszkodott történeteket, akiket nem zavar a komor hangulat, kedvelik a szépirodalmat és a lírai szövegeket. Nem árt azért, ha az olvasó egy kicsit vonzódik a fantasy irodalomhoz is, bár ez nem kitétel, hiszen a végére úgyis meg fogja kedvelni.

Forrás: Letya.hu