Eimear McBride: Kisbohémek

Útkeresésről, nagy adag eszközként (is) használt szexualitásról, bántalmazásról, frusztrációról, testi és lelki sebekről, aberrációról szól a két ember története. A nevük ugyanis, csakúgy, mint mindenki másé, kezdetben elveszik a vélt-valós-képzelt gondolatfoszlányok, benyomáshalmazok és illúziók között.

Óh, ez a könyv! Zsigeri és káprázatos. Hatalmas gyomros a szépséges, de furcsa pasztell borító mögött. Hazudnék, ha azt mondanám, megvett magának elsőre, mert a stílus és a nyelvezet már eleve annyira unikum, hogy rögtön tudtam, ez bizony megosztó lesz. Aztán ott van a szép lassan kibontakozó történet. Nyers brutalitás, ugyanakkor mézédes őszinteség. Egy idő után annyira szerettem olvasni, hogy újra és újra elolvastam belőle részeket. Pedig nem kifejezetten könnyű olvasmány. Sőt, egyáltalán nem az. Nehéz olvasni, időt és figyelmet követel magának. Egyrészt az E/1-es személy, jelen idős mesélés és a szabadversre hajazó stílus miatt, másrészt pedig gyomorforgatóan szürreális, a 18 éves, frissen Londonba került, Írországban felnövő színinövendék narrációja végett. Jó nagy adag elvonatkoztatási és beleérző képesség nélkül bátortalanabbak ne vágjanak bele, mert enélkül elkedvetlenít, megfullaszt a tömény elbeszélés mód. Aztán viszont a történet visz magával és elborzadva kell, muszáj olvasni ezt a csodás rettenetet, hogy aztán újra döbbenten pillogjon az ember lánya a lapok felett. Só a sebbe. Tudom szeretni.

Nem véletlenül tettem egymás mellé a két borítót. Esztétikailag semmi kivetnivaló nincs a magyar kiadásban, kifejező és gyönyörű, de igazán az eredeti borító fogott meg a maga blackout poetry-s ábrázolásmódjával. Mert hogy a könyv is teljesen ilyen.

„Kipakolok bugyit, kazettát. Hát így indul a hétvégém a honvágytalan újban. Még azután is, hogy rám izzad a fal, úgy gondolom, itt a helyem. Még mikor az előtérben a búcsúpohár-gajdolás üvöltözésbe fordul is. Még ha a vécépadlón pisa fénylik is. Megjöttem és itt a helyem.”

A helyszín a '90-es évek Londonja, ide érkezik egy fiatal színi növendék ír lány, aki egyik este találkozik a nála jóval idősebb befutott színész-rendezővel. Kettejük szerelméről, a lány útkereséséről, nagy adag eszközként (is) használt szexualitásról, bántalmazásról, frusztrációról, testi és lelki sebekről, aberrációról szól a két ember története. A nevük ugyanis, csakúgy, mint mindenki másé, elveszik a vélt-valós-képzelt gondolatfoszlányok, benyomáshalmazok és illúziók között. A könyv utolsó harmadában kapnak csak nevet a főszereplők, addig köznevekkel illeti őket az írónő úgy, mint Lakótárs, Házinéni stb. Párbeszédek valójában nem léteznek, illetve csak alig, afféle megerősítésként, hogy igen jól, vagy nem, nem jól tetted helyére az eddig történtekben a szereplőket.

„Úgy beléd szerettem, hogy csak erre tudok gondolni. Amit mond, átjárja az egész testem, mikor magához von. Én is szeretlek, mondom, miért halogattad ennyit? És figyelem, ahogyan az ő testét is átjárja. És elhiszem, hogy tudja, szeretem. Rám mosolyog. Visszamosolygok. És a közelgő zuhanás már jelen. Örülünk neki. Belevetjük magunkat. Alig várjuk, hogy megtudjuk, milyen mélyre.”

A történet maga, azt kell mondjam, lehetne éppen elcsépelt is a maga fiatal lány-érett férfi kombójával, akik mindketten hányatott sorsúak, de a végén egymásra találnak, blablabla... Azt, hogy mennyire mégsem erről szól a kötet, már a legelején sejteni lehet. Eily víziónak tűnő gondolatai mélyebb és ronda titkokat rejtenek, Stephen esetében pedig csak töredékekben bontakozik ki a kép: a lecsúszott, de sikeres színész figurája mögött jóval több lapul. Elképesztő, szív- és torokszorító, ahogyan ez a két sérült ember próbál kapaszkodni egymásba, sokszor a testiséget felhasználva megváltásként. Van itt mocsok bőven, két olyan ember kapcsolatát élhetjük meg, akik csak akkor tudnak tovább lépni és feldolgozni, ha előtte szándékosan okoznak maguknak és a körülöttük lévőknek még nagyobb sebet, fájdalmat és kárt. Csak így képesek a túlélésre. Fáj valamid? Okozz még nagyobb fájdalmat, hátha akkor elfeleded.

„Megperzsel a túlontúl gyönyörű nézés. Ahogyan a kétségbeesés túlpartjára elér a hit, bár az élet nem. És ott, az óriási katedrális boltíve alatt a magánya legyek én teljesen. Feladjam a korlátaimat, váljak csak egy lánnyá, egy másik emberré ezen a világon, akiből most szökik el az élet. Ő hagyja, hogy a kezem a kezébe csússzon, nem szól semmit, de most ő is megperzselődött, látszik. Hát ebben – hit vagy sem – úgy találjuk, egyek vagyunk.”

Eily útja, önkeresése Stephen mellett éppen 9 fejezeten keresztül tart, ennyi idő, míg a szűz, ír katolikus lányból felszabadult szexualitással bíró felnőtt nő lesz. Át bizonytalanságon, barátságon, megcsaláson, honvágyon, drogokon, szexen, színházon, szexen és még több szexen. A Stephennel való viszonya is egy éjszakás kalandként indul, hogy aztán a kínos pillanat valami zavaros, rendezetlen, de komplex függéssé alakuljon kettejük között. Olyan veszélyes vonzódás ez, ami egyszerre emel az égig és tapos a pokol legaljába.

„Tüzel a képem, elképzelem, mit fogok látni, az ő szeme mosolygósra keskenyedik […]. Tessék fölnézni rám, mondja […]. Erőltetem, de a szeméig mégse. A karcsú válla. A sápadt mellkasa. A karhajlata, az erek kötélzete. Kiállnak a kicsi bordái. A hasa alján sötétebb szálak, mint a fején. Még? Bólintok. Nadrág le a hosszú lábszáron. Keskeny, nem girhes.”

Mindezek után nem mehetünk el szó nélkül McBride tabu döntögetése mellett, hiszen a regényben olyan témák kapnak helyet, mint a családon belüli erőszak, női promiszkuitás és szexuális identitás kérdése. Érdekes, hogy az írónő elbeszélési stílusa olyan fergetegesen magával ragadó, hogy a sok szörnyűség és kibogozni váró csoda között észre sem veszi az ember, mikor csöppent bele a két főszereplő illékony intimitásába. Pedig egyszer csak benne vagyunk, ráadásul olyan voyeur-ként, aki nagyon benső körből, kb. két milliméteres távolságból figyelheti a dolgokat. Ami nem mindig jó, de elmenekülni egyszerűen lehetetlen.

„Még sose láttam sírni. Úgy visszafiatalodik tőle. […] idétlenül szorongatjuk egymást. Olyan csont és bőr, hogy már tudom, eljutottunk a szerelem túloldalára. Az nem gyűlölet. Annyira tisztán látom ezen az estén, hogy a szerelem ellentéte a kétségbeesés.”

Kétségtelen, hogy ezt a regényt pont annyian fogják utálni és lehúzni, mint amennyien rajongani érte. Keletkeznek majd mindenféle teóriák az egyedi, szinte újjá alkotott nyelvezet miatt, amit próbálnak megfejteni, belemagyarázni és így követezetlennek is titulálni. Ugyanakkor McBride vitalitása, újszerűsége, nyelvi hangulata, akárhogy is nézzük, jelentős eredmény. És minden hibája, következetlensége, puzzle-szerű történetmesélésének zavarba ejtő nehézsége miatt, tökéletes rajzolta egy tökéletlen szerelemnek.

„Hát felnőttem egyetlen éjszaka? Egy napon belül? Hozzá kucorodva a keskeny ágyon, a karjaink bölcsőjében, a lábunk fonatában figyelem, milyen mélyen alszik, messze már a múlt fenyegetése, míg én szerelmesen fekszem itt. Milyen nagyon és sokkal hamarabb, mint hittem volna. Azt hittem, évekbe telik még. De megvan az én birodalmam, ahol addig csak ceruza volt meg toll. Hirtelen, egészen hirtelen. Többé nem mélyben, sötétben rekedt hal. Az voltam nyílásokon, áramlatokon keresztül. Most fel a felszínre. Ki a napra.”

Olvastam a könyvet már tavaly, de tavasszal nem hagyott békén és újra kellett olvasnom. Bevallom kedvenccé lett. Furcsa perverzió ez, de nem tudok szabadulni kettejüktől. Lehet, nem is akarok. Pont úgy érzem magam, mint a szerelmes Eily a könyv lapjain: „Szétterülök egy lány darabjaivá, aki reménytelenül szerelmes.”