Dennis E. Taylor: MI vagyunk az Istenek [Bobiverzum II.]

Az emberek kimenekítése a Földről folytatódik, miközben Bob 2.0 a deltalakók fejlődését követi nyomon. Amikor az ember, bocsánat, MI vállára ekkora felelősség nehezedik, nem is csoda, ha kezdi úgy érezni magát, mint egy Isten. Ha pedig nem látja a közeledő pofont, az már az ő hibája...

Az MI, Bob után itt a Bobiverzum II. része, mely ott folytatja a történetet, ahol az előzőnél megszakadt. Bob továbbra is a deltalakók mindennapjait figyeli és igyekszik megvédelmezni őket az ellenség támadásaitól. Istent játszik egy olyan társadalomban, mely nem nagyon kedveli, ha irányítják őket, így minden egyes mérkőzést le kell játszania.

A klónok egy része továbbra is a Földön maradt emberiség evakuálásával van lefoglalva, még a másik részük a kiszemelt bolygón igyekszik elkeríteni egy kis részt a hamarosan megérkező csoportok részére, hogy azok új kolóniát hozhassanak létre, és ezzel fennmaradjon az emberi faj.

A Bob leszármazottak egy része pedig az ismeretlent kutatja, újabb lakható bolygókat keresve az univerzumban. De amivel találkoznak, az feladja a leckét a Boboknak.

A kötet 77 naplóbejegyzésből áll össze egy egész történetté. Minden egyes bejegyzés egy klónhoz kapcsolódik, aki a saját területén történő eseményeket meséli el, időrendben, ellentétben a bejegyzésekkel, melyek időben és térben is ugrálnak, mégsem érezzük ezt zavarónak, hiszen az egyes klónok története folyamatos. Minden egyes rész elején szerepel a klón neve, a dátum és a hely megjelölése, ami szintén segíti az olvasót abban, hogy követni tudja a történetet.

A regény stílusa tovább folytatja az első kötetét, azaz inkább történetmesélős, mint izgalmas. Nem nagyon rágjuk le a körmünket olvasás közben, ugyanis minden egyes konfliktus a levegőben lóg, és nincs elég információnk arra nézve, hogy mi lehet a megoldás kulcsa. Dennis E. Taylor nem tud feszültséget generálni, főleg nem fokozni azt. Ami nem feltétlenül rossz, ha az olvasó tudja, hogy mire számíthat és szereti a leíró stílust.

Persze, vannak konfliktusok a történetben, elég csak a deltalakók Bobhoz való hozzáállását megfigyelni, akik elutasítják az istenképet melyet Bob jelenléte próbál megteremteni. Illetve, az első emberi kolónia létrehozása sem megy zökkenőmentesen, hiszen a természet igyekszik kivetni magából azt, ami nem oda való. De ezek nem valós problémafelvetések, hiszen a megoldásokhoz nem az olvasóval együtt jutnak el a klónok, hanem az író elképzelése alapján. Ez azt jelenti, hogy egyszer csak megjelenik a válasz a problémára, ami vagy hatásos, vagy elvetik, mert nem működik. De mi, olvasók tudjuk, hogy előbb-utóbb lesz megoldás és nem is kell nagyon idegeskednünk ezen.

Sajnos a popkulturális utalások is egy kicsit a háttérbe szorultak, akárcsak a humor. Mintha sokkal komorabb lenne ez a rész, mint az előző volt. Pedig a humor sokat dobott volna a történeten, akárcsak a fel-felbukkanó popkulturális utalások, melyek hangulatot teremtettek volna. Nyomokban azért tartalmaz ez a rész is mindkettőből egy kicsit.

A regény közepe felé felcsillant egy fénysugár, amikor Mario egy olyan naprendszerbe botlik, melyet teljesen kifosztottak és az egyik bolygóján intelligens faj maradványaira bukkan. A Mások, ahogy később a Bobok hivatkoznak rájuk, egy egész civilizációt irtottak ki ezen a bolygón. A technológiájuk fényévekkel megelőzi a Bobokét, így nem csak a Bobiverzum létét veszélyeztetik, hanem az emberiségét és a deltalakókét is, ha egyszer elérnek ezekbe a naprendszerekbe is.

Igazi kihívásnak ígérkezett a Mások elleni felkészülés és szembenézés, főleg abban a tudatban, hogy még sokat kell fejlődniük a Boboknak is, hogy érdembe felvegyék a harcot. A lelkesedésem akkor lankadt egy kicsit, amikor újabb információk kerültek napvilágra a Másokról. Aki olvasta a Pandóra csillagát, annak ismerős lehet a Mások története és civilizációja.

Nos, ha a körmünket nem is rágjuk tövig olvasás közben, azért jól elszórakozhatunk a Bobiverzumban. A megteremtett virtuális világ, ahol a klónok élnek és fogadják vendégeiket, néha igazán szórakoztató tud lenni. Nem beszélve a szerelemről, ami megjelenik a regény lapjain. Hiába az MI mátrix, ha annak alapját egy ember tudata adja, akkor a szerelem is előkerül egyszer. De egy fémdobozba zárva nehéz udvarolni, és kedvére tenni a kiválasztottnak. Milyen kár, hogy a Földet lakhatatlanná tévő civilizáció nem fejlesztett androidokat a végső háború előtt. Így a Bobokra vár ez a feladat, hogy megteremtsék azt a testet, amivel jelen lehetnek a valóságban is.

A terrorista szál kidolgozása is jól sikerült. Mondjuk, jobban örültem volna annak, ha kicsit jobban belelátunk ezen csoportok tevékenységébe, és nem csak az eredményével találjuk szembe magunkat. Viszont a drámai rész nem csak jól meg lett jelenítve, hanem rámutatott arra is, hogy a Bobok nem istenek, hiszen ők is sebezhetőek.

A könyv nagyon olvastatja magát, ami nem csak a történetmeséléses stílusnak köszönhető, hanem a rövid, pároldalas naplóbejegyzéseknek is. Az olvasó azt hinné, hogy könnyen leteheti majd a kötetet egy bejegyzés végére érve, de nem így történik, mert mindig nyitva marad egy szál, ami piszkálja a fantáziáját és tovább olvassa, hogy 3-4 bejegyzés után újra a kiszemelt Bob-klónnak a történetéhez érjen.

Másik nagy előnye a regénynek, hogy a sokszereplős történetnek köszönhetően, mindenki megtalálhatja a kedvenc Bob-klónját. Én még az első kötetben megtaláltam a kedvencemet, aki vicces volt és kilógott a többi klón közül. Sajnos, a második részre egy kicsit komorrá vált, majd depressziós lett és meg is semmisült. Talán a harmadik részben felbukkan egy új kedvenc, aki méltó lesz utódnak.

Végül kitérnék egy kicsit a fordításra is, hiszen az első résznél igen sok kritikával illettem a fordítót. Akárcsak az első részt, ezt is Oszlánszky Zsolt fordította, és úgy néz ki, hogy a kritikák értő fülekre találtak, ugyanis nem futottam bele olyan alapvető hibákba, mint az első kötet esetén. Vagy több ideje volt neki a fordításra, vagy az olvasószerkesztővel sikerült jobban együttműködnie, de az eredmény magáért beszél. Olvasás közben nem zökkentettek ki magyartalan mondatok, vagy oda nem illő fizikai állandók/változók, leírások.

A borító is jól sikerült, ami Nagy Gábor tehetségét tükrözi, és bepillantást enged az egyik csatába.

Összességében egy jól felépített történetet kap az olvasó, mely szórakoztat és könnyed kikapcsolódást biztosít. Mindenki megtalálja a számára legérdekesebb történetszálat, miközben nem unja a többit sem. Van itt szerelem, dráma és harc, minden ami egy jó regényhez kell, de nincs elnyújtva, így egy percig sem unatkozunk olvasás közben.

Forrás: Letya.hu