Deepa Anappara: Dzsinnvadászok

Dzsáj, a negyedikes kisdiák szüleivel és nővérével egy indiai nagyváros básztijában (nyomornegyedében) éli mindennapjait. A szülők reggeltől estélig dolgoznak, így nővérére, Rúnura marad a háztartás vezetése és Dzsáj felügyelete. Rúnunak délutánonként, a tanítás után azért marad ideje, hogy eljárjon a futóedzésekre, amit szülei nem néznek jó szemmel, hiszen egy lány ne fusson, hanem az otthon melegét biztosítsa.

Egyik este hisztérikus női sikolyra lesznek figyelmesek, és mindannyian kiszaladnak az egyszobás házból, hogy megtudják, mi történt a básztiban. Mint kiderült, egy anya kétségbeesett pillanatát kapták el, aki hazaérve a többnapos munkából ráeszmél, hogy fia már öt napja eltűnt. Részeges Lalu csak akkor eszmél rá, hogy fia, Bahadúr már több napja nem tért haza, amikor felesége kérdőre vonja. Nem tudni, hogy Dzsáj osztálytársát elrabolták, vagy elszökött otthonról, mert elege lett részeges és erőszakos apjából.

Dzsáj kedvenc sorozata, a Rendőrjárat mintájára, ami valós eseményeken alapul, nyomozásba kezd barátaival, hogy kiderítsék, mi lett az osztálytársukkal. A rendőrségre nem számíthatnak, hiszen a védelmi pénz, amit a bászti fizet nekik, nem terjed ki az eltűnt gyerekek utáni nyomozásra. Sőt, Bahadúr anyját meg is fenyegetik, hogy ha sokat ugrál, akkor védelmi pénz ide, védelmi pénz oda, jönnek a buldózerek és letarolják az egész básztit. A nyomornegyed lakói nem tudják, hogy mitől féljenek jobban, attól, hogy a gyerekrablás megismétlődhet, vagy attól, hogy ledózerezik az egész negyedet. Nem kell sokat várniuk, ugyanis egy újabb gyerek eltűnése borzolja tovább a kedélyeket.

Amikor nézegettem a februári megjelenéseket, megakadt a szemem ezen a könyvön. Egy furcsa olvasási válság kellős közepén vagyok, ami azt jelenti, hogy az eddig megszokott és kedvelt műfajok valahogy nem tudnak lekötni. Erre a legjobb orvosság egy olyan regény, mely távoli tájakon, és nem-európai kulturális közösségben játszódik. Azt hittem, hogy jó kikapcsolódás lesz, és egy kalandos gyerekdetektíves történetet fogok kapni, amelynek lesz ugyan mélysége, de mégis egy gyerek nézőpontjából ismerhetem meg az indiai nyomornegyedek hétköznapjait. Nem gondoltam, hogy ez jobban fog ütni, mint bármi más.

Deepa Anappara regényében nem csak arra akarta felhívni a figyelmet, hogy Indiában mintegy száznyolcvan gyerek tűnik el naponta, és esnek áldozatul ember- és szervkereskedőknek, hanem arra is, hogy a rendőrség ahelyett, hogy tenné a dolgát, nem foglalkozik a nyomornegyedekben élők problémáival, hanem még védelmi pénzt is szed, hogy ne zaklassa az ott élőket. Az írónő az olvasó elé tárja a bászti szegényes világát, mindennapjait. Mindezt úgy teszi, hogy nem tolja a képünkbe az ott uralkodó embertelen körülményeket, hanem hagyja, hogy az apró jelekből, rövid leírásokból lassan elénk táruljon a teljes kép a mélyszegénységben élők mindennapjairól.

Egy életvidám, negyedikes gyerek szemén keresztül tekintünk a világra, ahol természetes, hogy egy szobában él az egész család, és reggelente sorba kell állni a vizesblokknál. Vizet a helyi megrongálódott vízvezetékből szereznek, melyet ha elzárnak vagy megjavítanak, akkor ismét pénzért kell venniük. De talán a legütősebb „képek” azok, amik csak felbukkannak, és a többségüket talán nem is regisztrálja az olvasó, mint például az autópálya melletti vízárust, aki pár rúpiáért árul egy pohár szűrt vizet. Felvetődik a kérdés, hogy akkor milyen lehet az a víz, amihez hozzájutnak a básztiban?

Deepa Anappara rámutat arra is, hogy mennyire esélytelen kikerülni a nyomornegyedből. Az egyetlen megoldás itt is a sport, illetve ha valaki kiemelkedő tanuló, akkor esélye van egy magániskolában ösztöndíjat kapnia. De már az is nagy szó, hogy ha a szülők tudják finanszírozni az angol nyelvtanulást, hiszen akkor esélye van az illetőnek arra, hogy egy Call Centerben kapjon munkát. A legrombolóbb hatású dolog itt is a televízió, ami elhiteti a gyerekekkel, hogy ha keményen dolgoznak, akkor ők is tulajdonosai lehetnek egy luxusautónak, vagy híres színészként a lábuk előtt hevernek majd a nők. A vágy, hogy egy olyan csoporthoz tartozzanak, mely számukra elérhetetlen, jól kézzelfogható a hamisított világmárkák birtoklásán keresztül: „A Sza­mádzs egyik embere kinevez három fiút, akik a POMA, ADIDES és NIK cipőkre felügyelnek.”

A nyomozást és Dzsáj mindennapjait bemutató történet igen sokrétű. Deepa Anappara úgy építette fel a regényét, hogy olvasás közben az ember bőre alá másszon a történet, és végigpengesse a lélek húrjait, mígnem az végül egy balladává áll össze. Lehangoló, mert a tehetetlenség érzete uralkodik el rajtunk olvasás közben. Látjuk, hogy a szülők, akik egész nap dolgoznak éhbérért, hét napból hetet, szabadság és pihenés nélkül, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gyerekeik ne szenvedjenek szükséget, mégis ez csak annyira elég, hogy ne haljanak éhen.

Az elszaporodó gyerekrablások/eltűnések azt eredményezik, hogy a tehetetlen düh áldozatot találjon, melyen levezetődhet. Nincs is erre jobb alany, mint a vallási kisebbségek, akik hibáztathatóak az eltűnésekért. A helyzet pedig csak tovább eszkalálódik, míg el nem éri a csúcspontját, ahol bekövetkezik a robbanás.

Ha történeteket is írnék, akkor Deepa Anappara Dzsinnvadászok című regénye lenne az egyik alap, amire építkeznék. Mérnöki pontossággal alkotta meg a történetet, úgy, hogy nem tolja az olvasó arcába a szegénységet, mert nem sajnálatot akar kiváltani, hanem megértést. Miközben egy-egy mondata az ember agyába vésődik, és jobban megvilágítja a nyomornegyedek és azok lakóinak problémáit, mint ezer nap. Nem hagyja elkalandozni az olvasót, mert még a leírásai is olyan súlyosak, hogy ránehezednek az ember lelkére.

Sokkal, de sokkal több van ebben a regényben, mint amit egy blogbejegyzésben le lehetne írni. Meg miért is tenném? Hiszen mindenkinek magának kell megtapasztalnia azt az élményt, amit a Dzsinnvadászok nyújthat az olvasó számára. Az biztos, hogy jó sokáig velem fog maradni Dzsáj és a bászti története, és jó eséllyel felkerülhet azon könyvek nagyon rövid listájára, melyeket időnként újraolvasok.

Tudom, a borító európai szemmel nézve túl élénk és nehezen befogadható, mégis jól illeszkedik a történethez és az indiai színvilághoz. Remélem, hogy ennek ellenére sokan lesznek, akik kézbe veszik a kötetet és el is olvassák. Annak ellenére, hogy gyerekek a főszereplői a regénynek, maga a történet nem gyerekeknek szól. Értő olvasóra van szükség, aki be is tudja fogadni a történet minden egyes rétegét, és fel is tudja dolgozni, akármennyire is nehéz érzelmileg.

A könyvet mindazoknak szívből ajánlom, akik nem riadnak vissza egy kis búskomor életérzéstől, és képesek megtalálni a szépséget ebben az embertelen világban is, ahogy azt Dzsáj is tette.

Forrás: Letya.hu