Daniel Ellsberg: Végítéletgép

De kik azok, akik beindíthatják az apokalipszist? Hányan vannak felruházva azzal a joggal és felelősséggel, hogy dönthessenek az emberiség sorsa felől? Ilyenkor az a válasz szokott jönni, hogy az atomhatalmak éppen hivatalban lévő vezetői, és talán még egy pár ember. Nos, a valóság sokkal rémisztőbb.

Ellsberg tényirodalmi regénye az atomkorszak egyes részeit tárja elénk, az első atombomba elkészítésétől egészen napjainkig. A kötetben megtalálhatóak a személyes tapasztalatai, melyet az USA hadseregének kötelékébe tartozó polgári tanácsadó cégénél szerzett (nemzetvédelmi elemző státuszban). Idővel egyre több titok feltárult előtte, ahogy a biztonsági besorolása változott. Az anyagokról másolatot készített és ki akart tálalni a sajtónak, azonban a természet közbeszólt. Felmerül a kérdés, hogy Daniel Ellsberg mennyire szavahihető, ha az állításait nem tudja alátámasztani, mert a bizonyítékok elvesztek. Az időközben a titkosítás alól feloldott dokumentumok és a korábbi, Ellsberg által kiszivárogtatott „Pentagon ügyirat”-ként elhíresült dokumentumok nagyban növelik a szavahihetőségét.

Nem, ez nem egy kémregény, ahol együtt izgulhatunk a főszereplővel, hogy sikerül-e neki megszerezni a bizonyítékokat. Ez egy tényregény, ahol Ellsberg leírja, hogy milyen közel is állunk a végítélethez, még akkor is, ha látszólag békés napokat élünk. Az általa elmondott információk pedig töprengésre késztetik az olvasót, és egyetlen gondolat fogalmazódik meg benne: „Csoda, hogy még élünk”.

Kezdjük talán az elején (kicsit más sorrendben, mint ahogy a könyvben áll), a II. világháborúval. Hitler leállította a kísérleteket, ami az atombombához vezetett volna. Itt több legenda is kering, hogy milyen okból tette ezt. Egyesek szerint azért vallott kudarcot a Harmadik Birodalom az atombomba előállításával, mert gondok voltak a nehézvíz előállításával. Mások szerint viszont Hitler úgy gondolta, hogy mire elkészülne az atombomba, addigra véget ér a háború. Igaza lett, csak nem úgy ahogy gondolta. Egyes pletykák szerint viszont ő maga állíttatta le a kutatásokat, amikor közölték vele, hogy esély van arra, hogy a bomba láncreakcióba lépjen a levegővel és az egész bolygóról lesöpörje az életet.

Az utolsó felvetés nem is annyira alaptalan, hiszen a Manhattan-tervben dolgozó tudósok is arra a következtetésre jutottak, hogy az atombomba felrobbantásával megvan az esély arra, hogy láncreakciót indít el a levegőben. Bár ennek mindössze 0,003% esélye volt, Oppenheimer és csapata folytatta a kutatásokat. Csak akkor könnyebbültek meg, amikor az első kísérleti robbantás nem járt végzetes katasztrófával. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ezek a „neves tudósok” mivel is játszottak.

Hirosima és Nagaszaki elhozta az atomkorszakot. Az új fegyver visszafogottabb politikára kényszerítette az USA ellenlábasait, mindaddig, míg a Szovjetunió el nem készítette a saját atombombáját. Ezzel pedig megkezdődött a fegyverkezési verseny. Mindkét hatalom arra összpontosított, hogy minél gyorsabban és minél nagyobbra duzzassza saját nukleáris arzenálját. És akkor még fogalmuk sem volt a nukleáris tél jelenségéről.

Olvashatunk a kötetben a parancsnoki láncok formájáról és hatékonyságáról. Elébünk tárul a delegáltak becsült menyisége, akik bármikor elindíthatták volna a nukleáris apokalipszist. Csak csendben megjegyzem, hogy valószínű napjainkban is igen nagy ez a szám. Tehát elég egy delegált, aki bal lábbal kelt fel, mert mondjuk olyan tragédia érte, hogy nem számít már számára semmi. A hidegháborúban elég lett volna csak pár repülőt bevetni, hogy a szovjeteket válaszcsapásra kényszerítsék. És ebben a válaszban egyik félnél sem volt mértékletesség.

Már a könyv elején szembetalálkozunk egy grafikonnal, ami a halottak becsült számát mutatja, a '60-as években az USA rendelkezésére álló atombombákkal számolva, egy „megelőző csapás” következtében. Ráadásul az áldozatok száma idővel növekedett volna, hiszen a sugárfertőzés következtében a következő hónapokban is sokan meghaltak volna, nem beszélve a következő generációban fellépő mutálódásokat. Ezt akkor kicsivel több mint 300 millióra becsülték. Mint később kiderült, a becslés igencsak lefelé kerekít, ugyanis ez a szám a milliárdos nagyságrendet is túllépte volna.

Ilyen és ehhez hasonló „érdekességek” szerepelnek a könyvben. De inkább fogalmaznék úgy, hogy megdöbbentő tények, amin ez ember nagyon el sem gondolkodott, mert nem kapott megfelelő információkat az adatok feldolgozásához, vagy nem is kapott adatokat. A titkolózás mellett a média is nagy szerepet játszott a valóság elferdítésében, ahogy teszi azt ma is. Olyan tévhitekben ringatnak bennünket, amik nagyon messze állnak a valóságtól. Mi pedig nem is nagyon gondolkodunk el ennek igazságtartalmán. Pedig, ahogy az ételt is megrágjuk, úgy az információkat sem kellene csak úgy egyben lenyelnünk.

Olvasás közben igen sokat kitekintettem a könyvből, ugyanis olyan kérdések merültek fel bennem, aminek utána kellett járnom. Sok cikket, dokumentumfilmet néztem meg közben, és bevallom, pár filmet is, ami a témával foglalkozott. Mielőtt nekikezdünk a könyvnek, érdemes megnézni Stanley Kubrick zseniális és szarkasztikus filmjét, a Dr. Strangelove-ot, mely Peter George Red Alert című regénye alapján készült. Annak ellenére, hogy sok minden titkos volt a nukleáris fegyverek körül, Peter George nagyon jól rátapintott az igazságra.

A könyv nem csak megdöbbentő információkkal szolgál az olvasójának, hanem elgondolkodtatja azon is, hogy milyen világban élünk. Ráadásul a Szovjetunió felbomlása óta egyre kevesebb szó esik a nukleáris fegyverekről és az atomháború lehetőségéről. Persze mindig van egy állam, aki atomfegyverekkel fenyeget egy másikat, ha az nem úgy cselekszik, ahogy azt ő elvárja. Hányszor nyúlt ehhez az eszközhöz az USA? És még hányszor fog? Mennyire hitelesek a fenyegetései? Képes lenne bevetni újra az atombombát? Vagy a sokkal pusztítóbb hidrogénbombát (amihez Teller Ede neve fűződik)? Esetleg a kapitalista pusztítónak titulált neutronbombát, mely az élőlények elpusztítására lett tervezve, miközben az infrastruktúrában kevés kárt okoz?

Rengeteg kérdés merül fel az emberben olvasás közben, de a legtöbbjére megkapja a választ a Végítéletgépben. Igaz, sokszor nem közvetlenül, csak közvetetten, és nekünk kell mérlegelni az eshetőségeket. A lenti videó azonban segít egy kicsit abban, hogy lássuk, milyen felelőtlenül bánnak ezekkel a fegyverekkel.

Amikor nekikezdtem a könyvnek, nem gondoltam volna, hogy ennyire behúz. Főleg, hogy Daniel Ellsbergnek van egy öntömjénező stílusa, ami az elején zavart. Később már szinte észre sem vettem, kivéve, amikor olyan magaslatokba tört, hogy az már a beképzeltség magas foka volt. Nem vitatom a munkáját és az eredményeit, de talán egy kis szerénység sem ártott volna neki.

Az ember, amikor a kezébe veszi a könyvet a könyvesboltban, és elolvassa a fülszöveget, talán arra gondol, hogy nem is neki való ez a kötet. Annyi rossz van a világban, miért kellene neki még a könyvekben is ezt keresnie? Ha nem kíváncsi a múltra és nem is érdekli a jövő, akkor igaza van. De ha szeretne tisztábban látni, és elgondolkodni azon, hogy milyen emberek kezében van a sorsunk, akkor erősen ajánlott az elolvasása.

FORRÁS: Letya.hu